Ragadozók a jégen

A nyugati páncélosok alkalmazásának lehetőségei Ukrajnában

1. rész: Mítosz és valóság

írta: Pánczél Mátyás

A közelmúltban számos híradásban láthattuk és olvashattuk, hogy a nyugati államok nehéztechnikát (harckocsikat, gyalogsági harcjárműveket, tüzérségi eszközöket, stb) szándékoznak és meg is kezdtek szállítani Ukrajnának. Ezek közül kiemelt figyelem fordult a nyugati harckocsik – főként a Leopard 2 – irányába.

A cikk kéziratának írásakor 130 db Leopard 2, 31 db M1 Abrams és 14 db Challenger 2, azaz 175 db nyugati gyártású harckocsi mellett 120 db T-72 és 60 db PT-91, összeségben 180 db T-72 bázisú, illetve 178 db Leopard 1, mindösszesen 533 darabos harckocsiszállítmány várható, noha a végleges döntés nem mindegyik esetében született meg! Fontos megjegyezni, hogy a harckocsik mellett közel 160 db gyalogsági (M3 Bradley, CV90 család és Marder 1) és 500 kerekes (harc)jármű, 15 db Gepard önjáró légvédelmi gépágyú és számos tüzérségi eszköz, lőszer és kiegészítő hadianyag leszállítása várható.

A Panczelosok.hu szakmai hírportál egy cikksorozatot indít a témában, amelyben kísérletet teszek arra, hogy általánosságban, majd az egyes típusokra lebontva bemutassam a nyugati páncélostechnika alkalmazásában rejlő lehetőségeket.

Az első részben vázolni szeretném a szállítandó haditechnika körül kialakult helyzetet és annak következményeit, általános megvilágításban.

(Egyik korábbi cikkemben bemutattam az orosz páncélosveszteségek lehetséges okait, amelyet itt olvashatnak: https://www.panczelosok.hu/elavult-a-harckocsi-pancelosvesztesegek-ukrajnaban. Emellett a téma megértésében további segítséget nyújthat a panczelosok.hu szakportálon megjelent elemzés is: http://www.panczelosok.hu/paradigmavaltas-vagy-tipuscsere.

Bevezetés

Fontos kiemelni, hogy a témában rendelkezésre álló, publikus források (különböző hírek, elemzések, valamint a közösségi médiában látható felvételek) alapvetően alkalmatlanok a harckocsik tevékenységére kivetített következtetések levonására! A másik tényező, hogy az ex-szovjet 20. századi hadviselés, és az egykori Szovjetunió modernkori történelmének ismerete nélkül nem is szabad vállalkozni messzemenő tanulság levonására.

Magának, az orosz-ukrán háborúnak az értékelése is számos szakmai gondolatot ébreszt, hiszen képesek vagyunk-e jelenleg olyan konzekvenciákat levonni, amelyek a háború egészére igazak? És ezek a következtetések csak az ukrajnai konfliktusra érvényesek, avagy – tágabb értelemben – betagozódnak-e a (20. és) 21. századi hadviselés fejlődésének egészébe, így akképp érdemes vizsgáljuk? Amennyiben igen, akkor tartalmaznak-e új elemeket, amelyek hatást gyakorolnak a hadviselés egészére?

Végezetül kiemelten fontosnak tartom megjegyezni, hogy az elérhető egyes híradások, elemzések és értékelések szinte csak a harckocsik harcászat-technikai adataival foglalkoznak, ami nagyon felszínes megközelítése a témának, hiszen az orosz-ukrán konfliktus – akárcsak a többi háború – komplex szemléletet kíván, ahol összhaderő- és fegyvernemi csapatok harctevékenysége zajlik, így a szemben álló, egyes haditechnikai eszközök direkt értékelése ferde tükröt tart(hat) az Olvasó elé.

Az alább olvasható elemzés a kutatásaimból nyert hipotézisemet tükrözi!

A harckocsik összefoglaló, általános harcászati alkalmazási környezete Ukrajnában

A Szovjetunió felbomlását követően Oroszország és Ukrajna egyaránt próbálta modernizálni haderejét, ami leginkább az egyes haditechnikai eszközök fejlesztésében merült ki, ugyanakkor feltételezhető, hogy a hozzájuk tartozó hadműveleti harceljárásokat nem igazán módosították, így az orosz-ukrán konfliktus elején mindkét fél alapvetően a tüzérségi támogatásra épülő, nagyszámú, manőverező páncélos bevetésével megvalósuló csapásmérő eljárásokra épült. (A 2014. évi krími annektálás során – meglátásom szerint – eredményesen alkalmazta az orosz fél a Geraszimov doktrínát.) 2022. február 24. óta azonban mindkét oldalon megfigyelhető néhány, a helyzethez alkalmazkodó, racionalitást előtérbe helyező lépes, amelyek kis mértékben, avagy nem hordoznak harcászati újdonságot ugyan, azonban mindenképpen elemzést érdemelnek.

Orosz oldal:

A háború elején – a polgári veszteségek minimalizálása érdekében – az orosz fél a tüzérségi csapásmérő kapacitását csak részlegesen használta ki, ami urbanizált körülmények között hozzájárult a harckocsik és páncélozott harcjárművek korlátozott, tudatosan kockázatos alkalmazásához; azaz az alapvető, évtizedek óta tanult és gyakorolt harceljárásukat nem akarták, így nem is tudták hatékonyan alkalmazni.

Az orosz harcászat alapvető egysége a zászlóalj(-harccsoport). A széles arcvonalszakasz és a kézi páncéltörő fegyverek, valamint a tüzérségi tűz koncentrációja miatt, erői szétszabdaltsága következtében a zászlóalj-harccsoport nem tudott adott műveleti irányban erőfölényt kialakítani. Többek között, emiatt láthattuk, hogy sokszor mindössze egy-két harckocsi küzd egymással (és/vagy más ellenséges harceszközzel). Ez igaz a tágabb értelemben vett hadműveleti irányokra is, hiszen egy békeidőben működő, mozgósítás nélküli haderővel képtelenség fenntartani a sikeres támadáshoz szükséges erőkoncentrációt és pusztító képességet.

Az orosz harckocsikat alapvetően a gyalogság közvetett és közvetlen támogatása mellett a terület birtokbavételére, valamint az ellenség páncélos eszközeinek és (megerődített) védelmi terepszakaszán található védművek és építmények pusztítására alkalmazzák. A bevetett harckocsik az öreg T-62 és a modern T-90M közötti fejlesztési lépcső tagjai. Alkalmazásukban nem látható nagy különbség, ugyanakkor a páncéltörő eszközökkel szembeni védettségük és a tűzerejük közötti differencia érzékelhető, ekképp harcértékük eltérő. A harckocsik önmagukban még mindig képtelenek tartós eredményeket elérni, ugyanakkor Ukrajnában is bebizonyosodott, hogy összfegyvernemi alkalmazáskor kiemelten hatékony harceszközök! Megfigyelhető, hogy maximum század-harccsoport kötelékben tevékenykednek, feltehetően az arcvonal szélessége és a koncentrált tüzérségi csapás elkerülése végett. Amennyiben sikerül elszigetelni egy harckocsit, sebezhetősége (és pusztításának lehetősége) nagymértékben nő. Ezek mellett igazolódott, hogy adott esteben több páncéltörő rakétatalálat esetén is képesek a harcképességüket megőrizni. Amikor a harcászati helyzet miatt alkalmazható a drón, a felderítésből származó adatok alapján végrehajtott tűzcsapás során (tüzérség, vagy közvetett és közvetlen tűzzel alkalmazott harckocsi) – amelyet a gyalogosok támogató harca kísér, így megsemmisítve, lefogva stb. a páncéltörő rakétákat – a harckocsi kiváló hatékonyságról tett tanúbizonyságot.

A fenti okok miatt a harckocsik leginkább egyedül, vagy kis kötelékben vívnak harcot, akkor is kis távolságon. Itt megfigyelhető, hogy a reaktív páncélzat hatékonysága miatt – a frontális harcérintkezések során – többszöri találat szükséges a megsemmisítésükhöz. Az első találat(ok) a kiegészítő reaktív, az azt követők a mögötte elhelyezkedő főpáncélt rombolják. Látható, hogy az egy lövés – egy találat – egy megsemmisítés elve nem (minden esetben) alkalmazható a szemből vívott harckocsipárbajoknál.  A gyalogosok – feltehetően a kézi páncéltörő fegyverek nagyszámú bevetése miatt – nem alkalmazzák a deszantgyalogos eljárást; ilyen csak a menetek végrehajtásakor látható. Emellett harcban, a harckocsi körzetében nem is szeretnek tartózkodni. Lényegesen elterjedtebb a gyalogsági harcjármű „deszantolása”, illetve biztosítása a harcban. A gyalogsági harcjárművek szerepe – a közepes kaliberű gépágyú hatásfoka és mozgékonyságuk miatt – felértékelődött, a velük történő harcmód egyre kiforrottabbá és egységesebbé vált. Az ellenség gyalogsági harcjárműveinek megsemmisítése miatt a harckocsi fontos harceszközzé vált. Az orosz parancsnoki kar közismert harcvezetési hiányossága (amelyet a csapásmérő erők – köztük a tüzérség – nem tud minden esetben kompenzálni), úgy tűnik, a tapasztalatok arányában, kis mértékben ugyan, de fokozatosan eredményesebbé vált. Noha kis számban, de megjelent a BMPT támogató harckocsi, amelynek harci alkalmazásának eredménye még nem teljesen látható, azonban az következtethető, hogy egy hatékony harceszköz.

A csapatfelderítés – a drónok térnyerésével – megváltozott, így ennek a csapatnemnek a tevékenysége is, amelynek hatására akár a nyugati eljárásrendek is módosulhatnak!

Joggal merül fel a kérdés az Olvasóban, hogy a fentiek ellenére mi az oka annak, hogy az orosz hadsereg nem alkalmazza az alapvető összfegyvernemi harceljárást, azaz a nagy kötelékű gépesített erő manőverező, szétbontakozó harcát? Azt gondolom, erre a kérdésre az alábbiak a lehetséges okok:

1., A háború megindulásakor az orosz haderő megközelítőleg 2800 harckocsival rendelkezett; a legnagyobb harckocsizó szervezeti elem zászlóalj méretű volt. A teljes arcvonalszakaszra (a három hadműveleti főirányban) képtelenség ekkora harcértékkel megfelelő erőkoncentrációt kifejteni, így – az ukrán páncélelhárító kapacitást is figyelembe véve – az orosz vezetés nem tarthatta eredményesnek ezt a harceljárást.

2., A modern hadviselésben a harcot javarészt az agglomerációkkal kiegészített, urbanizált területeken vívják, ahol a szétbontakozott összfegyvernemi egységek tevékenysége előnyös lehet harcászati (szerencsés helyzetben hadműveleti) siker kifejtése kapcsán, azonban addig szükséges fenntartaniuk a sikeres harctevékenységüket, amíg a főerők birtokba nem veszik a település(eke)t. Ahogy eddig láthattuk is a konfliktus során, az urbanizált területek elfoglalásának lassúsága (és megtartása) miatt képtelenek lennének erre, így alkalmazásuk az összfegyvernemi csoportosítás szétforgácsolásához, majd megsemmisüléséhez vezethet.

3., A ma háborúiban a mély betörések bármikor előfordulhatnak, így a nagy manőverező képességű, összfegyvernemi kötelékek üzemeltetésének feltételei komoly veszélynek lennének kitéve, így akadályokba ütközhetnek.

4., A műszaki akadályok (főként aknazárak) leküzdése nem igazán eredményes az orosz haderőben; így adott harcászati irányban a lendület – azaz a támadás – megtöréséhez vezet(het).

5., Végezetül a legfontosabb; a nagy manőverezőképességű, összfegyvernemi kötelékkel vívott harc nagyfokú képzettséget (és önállóságot) igényel. Az orosz hadsereg parancsnokai szemmel láthatóan részlegesen rendelkeznek ezen képességekkel, emellett a végrehajtó állomány kiképzettsége hiányos, kötelékkiképzésben nem, vagy alacsony szinten részesültek.

Mindezek alapján úgy gondolom, hogy maga a harcképesség, amely alapját képezné a sikeres összfegyvernemi alkalmazásnak, azaz a műveleti képesség hiányzik az orosz hadsereg gépesített csapataiból.

Összességében elmondhatjuk, hogy a háború megindulása óta az orosz páncélostechnika alkalmazása nem igazán változott, azonban harcászati szinten kiforrottabb és stabilizálódni látszik úgy, hogy az új haditechnikai eszközök beintegrálásának eredményei még várnak magukra. A modernizált (és új) orosz harckocsik beérkezése a harcok egészére talán nem lesz hatással, azonban olyan tapasztalatot hordozhat, ami kihathat a jövő harcászatára. Végezetül elmondható, hogy az Ukrajnában folyó háború bebizonyította, hogy az összfegyvernemi kötelékben alkalmazott harckocsik – kifejezetten páncéltörő eszközök nélküli (avagy azokat korábban megsemmisített, vagy a harc alatt lefogott) védelem ellen – kiemelten hatékonyak. Az eddigi megfigyelések alapján feltételezhető, hogy az orosz vezetés, megfelelő elemző-értékelő munkát követően kidolgoztat új (bővített) állománytáblát és harcászati eljárást a páncélos kötelékek számára.

Ukrán oldal:

Az ukrán hadsereg alapvetően annyiban különbözik orosz ellenfelétől, hogy a hektikusság jellemzi. A harckocsik alapvetően támogató harctevékenységet vívnak, főként gyalogság ellen. A háború megindulását követően a harckocsik elleni harceljárásaikat nagy mértékben a kézi páncéltörő fegyverekre alapozták. Tapasztalataik alapján át is szervezték a konfliktus előtti páncéltörő eljárásukat (feltehetően az ehhez kapcsolódó állománytáblákat is).

A kép forrása: https://www.thetimes.co.uk/imageserver/image/%2Fmethode%2Ftimes%2Fprod%2Fweb%2Fbin%2Fcb57cca0-9590-11ed-a130-baced48eb788.jpg?crop=3072%2C1728%2C0%2C160&resize=1500

A nyugati harckocsik alkalmazásában rejlő lehetőségek

Tekintve, hogy a nyugati harckocsik tervezésekor az orosz és ukrán üzemeltetéstől alapjaiban eltérő szemléletet és követelményeket vettek figyelembe, fontos áttekinteni, hogy az ukrán hadsereg hogyan kívánja alkalmazni a beérkező harceszközöket. Ukrajna védelmi tervei alapján szükséges megtalálni a leghatékonyabb alkalmazási lehetőségeket stratégiai, hadműveleti és harcászati szinten is.

Stratégiai szint:

Hogyan és hol szeretnék alkalmazni őket? Tartalékban, például orosz támadás esetén ellenlökéshez, avagy kiutalni mindhárom hadműveleti irányba, vagy csak egy(-két) főirányban kívánják koncentráltan bevetni, alkalmazva a régi hadműveleti eljárásaikat? Figyelembe véve a harckocsik harci tömegét, az alkalmazás területén az infrastruktúra alkalmas-e ezek elbírására, kiszolgálására? Az egyik legfontosabb, hogy a haditechnikai eszközök beérkezése milyen ütemben történik (illetve az eszközökre történő kiképzés mikor valósul meg), így azok mikor alkalmazhatók? A beérkezés arányában „tűzoltó jelleggel” kívánják alkalmazni a páncélostechnikát, avagy megvárják, amíg nagyobb szervezeti elemet (zászlóalj, dandár) állíthatnak fel?

Hadműveleti szint:

Melyik irányban vetik be? Támadásban, avagy védelemben? Milyen állománytáblával alkalmazzák a harckocsikat és a többi, beérkező páncélostechnikát? Homogén, avagy vegyes kötelékben? Amennyiben vegyes, úgy milyen arányban (és mekkora harcértékkel bíró kötelékben) tervezik a harcjárműveket és a harcbiztosító és -támogató eszközöket?

Harcászati szint:

Igazán nehéz kérdés, hiszen a meglévő ukrán harcászati elvek alkalmazásakor nem lehet teljességgel kihasználni a nyugati harckocsik (és más harcjárművek) pusztító képességét. Adja magát a kérdés, melyik a legjobb – az adott helyzetben ténylegesen végrehajtható – harcászati eljárás? Úgy gondolom, a nyugati (főként a német és amerikai) harcászat elsajátítása rengeteg időt és kiképzést igényel, emellett olyan önálló és konstruktív gondolkodást a parancsnokok és beosztottak részéről, amely paradigmaváltást kíván! Erre pedig nincs ideje az ukrán haderőnek! Marad a lehetőség, hogy hibrid megoldásként, vegyítve a nyugati és az ukrán eljárásrendeket, egy módosított harcászatot alkalmaznak a nyugati páncélosokra, amit a kiképzőktől tanulnak az adott harcjárműre történő átképzések során, kiegészítve saját harctéri tapasztalataikkal. Azonban élek a gyanúval, hogy a beérkező páncélosokra mérhetetlenül nagy szüksége van az ukrán haderőnek, így – idő hiányában – ugyanúgy fogják őket alkalmazni, mint elődeiket, javarészt a gyalogság közvetett és közvetlen támogatására úgy, hogy nagyobb figyelmet fordítanak majd az orosz harckocsikkal történő konfrontációra. Emellett várható, hogy a nyugati harckocsik megjelenése rákényszeríti a feleket a „harckocsi a harckocsi ellen” eljárás nagyobb mérvű alkalmazására.

Joggal kérdezheti az Olvasó, milyen harcászati eljárással lenne a leghatékonyabb a nyugati páncélostechnikával az ukrán hadsereg? Röviden, kis kötelékű, vegyes harcjárművekkel felszerelt alegységek alkalmazása; hatékony felderítés és tűzfedezet mellett, gyors manőverekkel végrehajtott harctevékenység, azaz összehangolt manőver és tűzzel történő manőver. Mindezeken túl, úgy gondolom, az orosz-ukrán háború mindinkább látszik „anyagcsatának”, a haditechnika üzemeltetését magas szintre szükséges emelni, ami azonban (a pótalkatrészek és a lőszer utánpótlása miatt) a nyugat segítségén múlik.

Szintén fontos kérdés, hogy az egyes harckocsitípusok alkalmazásában várható-e eltérés? Minden bizonnyal igen, bár a fentiek alapján úgy gondolom, hogy a felajánlott harckocsik közül a modernebb nyugati változatok (Leopard 2A6, M1 Abrams és Challenger 2) alkalmazása között nem várható nagy eltérés, ugyanakkor feltételezhető, hogy az elavult páncélvédettség és tűzerő miatt a Leopard 1 harckocsikkal módosított harcászatot kívánnak alkalmazni az ukrán csapatok. Ezt több módon tudják megtenni; például felderítést követően olyan arcvonalszakaszon vetik be a őket, ahol az orosz páncélelhárítás nem kiépített, mély és tagolt, avagy nagyobb kötelékben, alkalmazva a hidegháborús NATO (vagy ex-szovjet) alapeljárást, hogy a tűzerő és a manőver pusztító képessége érvényesülhessen a harckocsikkal, illetve vegyes kötelékben, ahol a páncélvédettségük meghaladja a gyalogsági/felderítő harcjárművekét, egyben tűzerejük lényegesen nagyobb azokétól, így hatékony (tűz)támogatásra és (tűz)manőverre képesek közösen. Emellett alkalmasak azokon a terepszakaszokon, ahol harci tömegüknél fogva, várhatóan nem lesznek sikeresek a modernebb, nehezebb harckocsik. Noha a nyugati harckocsik közül a legnagyobb számban az 1985-ben megjelent Leopard 2A4 altípus szállítása várható, magam úgy vélem, az ukrán hadsereg nem fog különbséget tenni a modernebb nyugati harckocsik és a Leopard 2A4 alkalmazása között.

A nyugati harckocsik harcászat-technikai előnyei/hátrányai

Előny:

Az egykori szovjet és a NATO eltérő üzemeltetési szemlélete miatt a nyugati harckocsik (és más harcjárművek) számos – főként harcászat-technikai, és ebből következő alkalmazásbeli – előnnyel rendelkeznek az orosz harckocsikkal szemben. A legfontosabb a tűzerő. A nyugati harckocsikat a „harckocsi a harckocsi ellen” elv alapján tervezték, így tűzerejükre külön figyelmet fordítottak. A tűzerő fogalmába – leegyszerűsítve – az alkalmazott fegyverzet (harckocsiágyú, párhuzamosított [és légvédelmi] géppuska, ködgránátvetők) mellett az alkalmazott lőszerek, a hőképalkotó irányzóműszerrel felszerelt tűzvezető rendszer, illetve ezek kiszolgáló elemei tartoznak. Mit jelent ez a gyakorlatban? A „Hunter-killer”, avagy a „Killer-killer” mód (a harckocsiparancsnok képes a harcvezetés mellett az egyéb lehetséges célok megirányzására, majd az irányzónak átadni a cél leküzdéséhez szükséges lőelemeket – „Hunter-killer”; avagy az irányzó munkájától függetlenül felderíteni és pusztítani a célt – „Killer-killer”) segítségével gyors és pontos tűzkiváltásra képesek, akár nagy távolságon is, amely nagymértékben növeli az egy lövés – egy találat – egy megsemmisítés lehetőségét. E tekintetben komolyan felülmúlják orosz társaikat! Ugyanakkor, fontos tényező, hogy mindez modern(!) páncéltörő lövedékkel szerelt lőszerrel alkalmazható sikeresen. Kérdés, ezekből a lőszerekből a nyugat küld-e, és ha igen, mennyit?

Másik előnye a nyugati harckocsiknak, hogy a lehetőségekhez képest maximalizálták a túlélőképességüket. Ez alapvetően nemcsak az összetett páncélzat alkalmazásában merül ki, hanem az egyes biztonsági- és tartalékberendezésekben, valamint a tervezés során az alkalmazott felépítésben és elrendezésben is. Jól alkalmazva az ezekben rejlő lehetőségeket, nagymértékben nőhet a túlélés esélye!

Hátrány:

A nyugati harckocsik várható legnagyobb hátránya az üzemeltetés tapasztalatának hiányából fakad(hat), azaz nemcsak az alkalmazás, hanem a teljes kiszolgálás és a logisztika biztosítása is minden bizonnyal gondot fog okozni az ukrán hadseregnek. Úgy tervezték ezeket a harckocsikat, hogy a nyugati harceljárásokba integrálhatók legyenek, ahol az üzemeltetés nagyon magas szinten áll. Ez alapjaiban eltér az egykori szovjet – így az ukrán – felfogástól. Véleményem szerint, az ukrán hadsereg nem fogja tudni a nyugati típusú üzemeltetést teljes mértékben elsajátítani az orosz-ukrán háború során!

Másik komoly problémát a nyugati harckocsik harci tömege jelent(het)i. Az 55 tonnánál nehezebb technika (ez alól kivétel a Leopard 1) bevetési lehetőségei korlátozottak olyan arcvonalszakaszon, ahol az infrastruktúra nem képes elbírni őket. Emellett a stratégiai és hadműveleti mozgékonyságuk is csorbul(hat) a fentebb említett üzemeltetési hiányosságok miatt. Ezek miatt a modern nyugati harckocsik bevetésének lehetőségei korlátozottak lesznek az ukrán fél számára!

Összességében elmondhatjuk, hogy megfelelő alkalmazásba vétellel a nyugati harckocsik – harcászat-technikai paramétereik alapján – nagyon komoly segítséget tudnának nyújtani az ukrán hadseregnek, ugyanakkor vélelmezem, hogy ezekből vajmi kevés fog megvalósulni.

A kiképzettség problémái

Noha már megkezdődött és a híradások alapján eredményesen halad az ukrán kezelőszemélyzetek kiképzése Lengyelországban a Leopard 2 harckocsira, úgy gondolom, hogy ezek a képzések mindössze a harckocsik kezelésére lesznek elegendők. A harcképesség (műveleti képesség) elérése ettől azonban lényegesen összetettebb dolog.

Messze a legfontosabb, hogy meg kell tanulni harcolni az új harckocsival, majd azt szükséges beintegrálni az ukrán haderő harcászatába! Ehhez elengedhetetlenül szükséges a kezelőszemélyzetek képzéséhez bevezeti és alkalmazni a szimuláció teljes tárházát (eszköz, konstruktív és valós), és az ott tapasztaltakat átültetni a képzés folyamatába, valamint a kötelékkiképzésbe! Mind az ukrán és az orosz hadsereg legnagyobb kiképzési hiányossága a műveleti képesség elérésében, hogy a nagyobb kötelékkel (zászlóalj és nagyobb erő), összfegyvernemi (és összhaderőnemi) alkalmazásban vívott harcban kevés a tapasztalat, mivel korlátozottan volt ilyen típusú gyakorlat végrehajtva. Ebből fakadóan a nagyobb kötelékkel végrehajtott kiképzésük gyenge és hiányos.

Összefoglalva, azt kell látni, hogy a harckocsik kezelése egy rendkívül fontos feladat ugyan, azonban mit sem ér, ha nem párosul kötelékkiképzéssel, összfegyvernemi és -haderőnemi gyakorlattal, megfelelő üzemeltetéssel és konstruktív harcvezetési gondolkodásmóddal!

Úgy gondolom, az ukrán hadseregnek egyszerűen nem lesz ideje, hogy a teljes kiképzést végrehajtsák a nyugati harckocsikra és az alkalmazásukat sikeresen el tudják sajátítani!

Az üzemeltetés problémái

Az üzemeltetés alatt minden olyan tevékenységet és infrastruktúrát értünk, amely a harckocsi teljes (béke és hadi) fenntartásához szükséges, a harckocsi teljes életciklusában, a rendszerbeállítástól a kivonásig, az eszköz megsemmisítéséig. A technikai kiszolgálások mellett ide értendők a különböző logisztikai tevékenységek (lőszer, üzem- és kenőanyag, szállítás stb.), a harc minden oldalú biztosítása, a kiképzéshez szükséges létesítmények és berendezések.

A legfontosabbakat említve, hogyan jutnak el az ukrán csapatokhoz a nyugati harcjárművek, főként a harckocsik – leginkább a tömegük miatt? Miután biztonságos környezetben kirakodják őket (kikötőben, reptéren stb.) hogyan szállítják tovább őket? Tudomásom szerint az ukrán haderő nem rendelkezik erre megfelelő számú nehéztrélerrel és gépjárművel. Saját lábon végrehajtva hosszú és költséges. Az arcvonalba felvonulásuk szintén kérdéses, emellett felveti a harcászati kérdést is, hogy a kirakodástól a csapatokig biztosítani szükséges a szállításukat és felvonulásukat. Tudvalevő, hogy eddig is sikeresen értek a csapatokhoz a nyugati tüzérségi harceszközök, ám minden bizonnyal várható orosz próbálkozás a harckocsik megsemmisítésére – már csak presztízsből is.

Milyen harctámogató járműveket rendelnek melléjük? Elsősorban a műszaki és a vontató-mentő harceszközökről beszélünk itt. Az egykori szovjet harceszközök nem bírják el a nyugati harckocsikat, de azok átadásáról nincs tudomásunk. Ennek fényében nagymértékben redukálódik az alkalmazásuk lehetősége, és nem használható ki a bennük rejlő pusztító képesség!

A lőszer, üzem- és kenőanyag szállítása nagyon fontos kérdés. Egy logisztikai rémálom ezt sikeresen végrehajtani, hiszen olyan sokféle harcjárművet kap az ukrán fél, hogy ezek logisztikájának megszervezése rendkívül szerteágazó, így nagyfokú felkészültséget, szervezőkészséget és szállítójármű parkot kíván. Kivetítve a harckocsikra, mindegyik típushoz külön alkatrész, másféle kenőanyag, üzemanyag szükséges (a Leopard család és a Challenger 2 azonos, de a gázturbinás M1 Abrams más), nem beszélve azok kiszolgálásáról és javításáról. A lőszer tekintetében megint csak problémás a helyzet. A Challenger 2 osztott lőszerrel tüzel, amelynek gyártásával leálltak, így csak a raktáron meglévő készletek használhatók fel. A Leopard 2 és az M1 Abrams lőszerei paramétereikben azonosak ugyan, ugyanakkor az adott lőszerek csakis akkor alkalmazhatóak a másik nemzet harckocsijával, amennyiben a tűzvezető rendszer be van programozva azok kezelésére úgy, hogy a lőelemeket megfelelően tudják számítani! Röviden, hogy pontos tüzet lehessen vezetni az alkalmazott lőszerekkel.

A javítások szempontjából tökéletes példa az ukrán hadsereg által használt PzH 2000-esek esete. A csöveiket csak ipari kapacitással rendelkező javítóbázison lehetett cserélni (nem mellékesen úgy alkalmazták ezeket a harceszközöket – véleményem szerint helytelenül –, hogy igen hamar elérték élettartamuk határát)! Erre egyáltalán nincs berendezkedve Ukrajna.

Korábban többször szó esett a harceljárásokról. Érzékeltetve a hagyományos ukrán és a nyugati típusú harceljárás közötti, meglévő különbségüket, nagyon leegyszerűsítve nézzünk meg kettő nyugati alkalmazásformát. Az amerikai „cavarly” és a német „páncélgránátos” harcászatot.

Cavarly harcászat:

Egy igazán komplex, komoly harcvezetési és kiképzettségű tudást igénylő harceljárás. Felépítése szerint kétszer annyi gyalogsági és/vagy felderítő harcjármű tartozik a kötelékébe, mint harckocsi; alapvetően összfegyvernemi kötelék, már század szinten is. Lényege a felderítés és biztosítás, a peremvonalban elhelyezett ellenséges erők és eszközök pusztítása, a harchelyzet kikényszerítése, azaz tűzzel történő felderítés alkalmazása az ellenség erőinek, eszközeinek és elhelyezkedésének felderítésével, felderített erőinek pusztításával, az ellenség gyenge pontjainak felismerésével, azok sikeres kihasználásával és a főerők sikeres harcbavetésének biztosításával. Másik fő feladata az ellenség felderítésének és meglepetésszerű támadásának megakadályozása, tervezett főcsapásának meghatározása, ezzel kedvező feltételeket teremtve a főerők sikeres harctevékenységéhez. A sikeres harctevékenység végrehajtásához nagyfokú manőverezőképesség mellett védettség és tűzerő szükséges. Tüzérség és harci helikopterek támogatják a harcát és harctevékenységét követően követi a főerő.

Páncélgránátos harcászat:

Az egykori szovjet gépesített lövész harcászat német változata. Főerőnek minősülő kötelék, nagy manőverezőképességgel, védettséggel és tűzerővel rendelkezik. Harcát tüzérség támogatja. Felderítésének harceljárása hasonlatos a cavarlyhoz, mivel ugyanúgy felderíti és lefogja, pusztítja az ellenség erőit, ugyanakkor itt elsősorban a felderítő harcjárművek végzik ezt a harctevékenységet, lehetőség szerint gyors manőverekkel. Nagyon fontos és az ex-szovjet alkalmazástól eltérő, hogy a gránátos (lövész) akkor száll ki a harcjárműből, amikor a harcjárműve harcát szükséges támogatnia! Ezen fegyvernem feladata elsősorban a harckocsicsapatokkal szoros együttműködésben, a döntő irányban az ellenség védelmének áttörése, üldözése és a siker kifejlesztése.

Bízom benne, az előzőekben olvasható harceljárások összehasonlítása alapján jól érzékelhető, hogy az ukrán hadseregnek mekkora gondolkodásmódváltásra van szüksége a nyugati harckocsik (és más harcjárművek együttes) sikeres alkalmazásához!

Várható eredmények és kudarcok

Úgy gondolom, amennyiben az ukrán hadseregnek sikerül a fentebb tárgyalt üzemeltetési feltételeket megteremtenie és a nyugat segíti ebbéli törekvésében, akkor eredményes harcot folytathat az orosz haderővel szemben. Ezek hiányában maximum lokális sikerekre számíthatunk. Emellett a legfontosabb, hogy az ígért harceszközök mikor érkeznek be, azokra a kiképzés mikorra történik meg, és ennek fényében, stratégiailag miként dönt az ukrán vezetés az új eszközök bevetéséről.

Véleményem szerint, az ukrán félnek egyszerűen nincs annyi ideje, hogy bevárja és egyesítse a felajánlott harcjárművek harcértékében rejlő lehetőségeket, így azokat „tűzoltásra” vetik majd be a kritikus arcvonalszakaszokon.

Összegzés

A haditechnika iránt érdeklődő közönség nagyon várja, hogy milyen eredménnyel fognak harcolni a nyugati harckocsik (és más harceszközök) az orosz-ukrán háborúban. Nagyon sok dologra fény derülhet, azonban messzemenőkig kiemeltnek gondolom, hogy az így kapott tapasztalatok javarészt HARCÁSZAT-TECHNIKAI megközelítésűek lesznek, hiszen a valódi harcértéküket a tervezésükkor meglévő üzemeltetési szemlélet szerinti harceljárásokban tudnák bizonyítani, amire – véleményem szerint – az ukrán hadsereg egyenlőre nem képes.

A következő cikkekben kísérletet teszek megvizsgálni az egyes nyugati harckocsik (és más harcjárművek) alkalmazásának lehetőségeit az orosz-ukrán háborúban.