„Ez egy életérzés.”

avagy a Magyar Honvédség harckocsizó fegyvernem újjáépítése és 2025-ben elért eredményei

írta: Pánczél Mátyás

2025 végére lezárult egy jelentős folyamat első felvonása. A Honvédelmi és Haderőfejlesztési Program keretében vásárolt, 44 darab Leopard 2A7HU harckocsi utolsó darabja is megérkezett Magyarországra 2025 decemberében. Ennek kapcsán célszerűnek tartotta szerkesztőségünk, hogy egy összefoglaló cikket készítsünk a harckocsizó fegyvernem újjáépítéséről, benne a 2025-ben megvalósult célokról és a harckocsikat érintő jövő kihívásairól.

Történelmi előzmény

De célszerű egy kicsit korábban kezdeni a történetet. A Magyar Honvédség (MH), és ezzel együtt a harckocsizó fegyvernem sorsa is meglehetősen mostohán alakult a rendszerváltást követő időszakban, kifejezetten a 2000-es évek után. Az egykori Magyar Néphadsereg utoljára közel fél évszázada, 1978-ban rendszeresítette az akkoriban jelentős minőségi ugrást képviselő T–72 harckocsit. 1978-ban 31 darab szovjet, 1984-87 között további 107 darab cseh és lengyel, majd 1996-ban 100 darab ex-szovjet gyártmány érkezett Hazánkba; összesen 238 darab. Azaz 1978 óta minőségi fejlesztés – a harckocsik terén – nem volt a magyar haderőben. A rendszerváltást követően számos haderőfejlesztési tervet készített az MH, ugyanakkor azok egyike sem valósult meg a gazdasági helyzet és a politikai támogatottság hiányában. A NATO csatlakozásig nem volt anyagi fedezet rá, azt követően pedig, 2006-ig politikai konszenzusként a védelmi képességeket egyszerűen nem fejlesztették. Az ezt követő időszakban, 2016-ig ismételten az anyagi lehetőségek nem tették lehetővé a haderőfejlesztést. A NATO 2015-ben komoly kritikát fogalmazott meg Magyarország felé a felajánlott képességek leépülése miatt. Az ország gazdasági helyzete 2016-ban lehetőséget biztosított az erőforrások átcsoportosítására, így a haderőfejlesztés új lendületet kapott. A korábbi haderőfejlesztési tervekben a harckocsicsapatok nem kaptak szerepet; a páncélos erőket a moduláris rendszerű, lánctalpas alvázra telepített, különböző felépítményekkel szerelt harcjárművek (pl.: CV90 család) beszerzésével képzelte el az MH, közöttük harckocsilöveggel rendelkező változatok alkalmazásával. 2016-ban megváltozott az irányvonal, először Leopard 1 harckocsik vásárlása merült fel, majd a 2017-es tárgyalásokat követően konkrétan a Leopard 2A7+ változat lett a beszerezni kívánt harckocsi-típus. (Ekkor még a Leopard 2A4 vásárlásáról szó sem volt.) A 2018. december 19-én megkötött szerződés értelmében Magyarország 12 darab, használt Leopard 2A4 és 44 darab (egy harckocsizászlóalj), gyári új Leopard 2A7+ harckocsit, valamint 24 darab (egy tüzérosztály), gyári új PanzerHaubitze 2000 önjáró páncélozott tarackot vásárolt a német – akkori nevén – Krauss-Maffei Wegmann cégtől (mai neve: Krauss Nexter Defence System – KNDS). A szerződéssel a harceszközök első időszakos üzemeltetését is biztosították. A Leopard 2A4HU harckocsi beszerzésére végül azért került sor, mivel a beruházást felügyelő kormánybiztos egy rendkívül kedvező ajánlatot kapott a gyártól, emellett a paradigmaváltást követelő, nyugati haditechnikára történő szocializáció hamarabb megkezdődhetett, illetve az átállás kiképzési nehézségei nem a vadonatúj harckocsikat sújtotta, hanem a jóval szerényebb összegért beszerzett, korábbi kiadású, felújított társaikét. A Leopard 2A4HU harckocsikat kezdetben lízingeltük, majd 2025-ben az MH tulajdonába kerültek. A 2016-ban induló haderőfejlesztés részeként, az MH egyetlen fegyvernemi alegysége, a 11. Harckocsizászlóalj lett kijelölve az új technika fogadására.

A harckocsizászlóalj sorsa is változatosan alakult a tárgyalt időszakban, hiszen 2004-ben a politikai vezetés döntést hozott a BMP-1 gyalogsági harcjárművek és a 2Sz1 (Gvozgyika) önjáró tarackok kivonásáról, egyben határozott arról, hogy az MH három helyőrségéből (Debrecen, Hódmezővásárhely és Tata) ezt követően csak egyben, Tatán állomásoztat a továbbiakban harckocsikat. Ennek a koncepciónak az értelmében, 2004. április 30-án megalakult az önálló státuszú, MH 11. Hunyadi Mátyás Harckocsizászlóalj, amelynek kettő századát töltötték fel harckocsikkal (30 darab T–72-vel rendelkezett). Ez az egység 2007. március 1-én megszűnt és haditechnikájából közel egy századnyi erőt (15 darabot) átadott az újonnan megalakuló, az MH 25. Klapka György Lövészdandár állományába tartozó Harcitámogató zászlóaljnak. 2011. november 15-én felszámolták a Harcitámogató zászlóaljat, amelyből – többek között – felállították a 11. Harckocsizászlóaljat, mint a dandár egyik beosztott alegységét. Az állománytábla szerint 44 darab harckocsival rendelkező zászlóalj azonban soha nem volt teljesen feltöltve, megalakulásakor a korábbi 15 darabbal rendelkezett, ami később 22 darabra emelkedett.

vitéz Tarczay Ervin 11. Harckocsizászlóalj – csapatnév váltás

A tatai MH Klapka György 1. páncélosdandár, 2023. január 1-jei átnevezésével egyidőben a harckocsizászlóalj megnevezése – a magyar történelmi múlt és a fegyvernem egyik kiemelkedő személye előtti tisztelgés jegyében – vitéz Tarczay Ervin 11. Harckocsizászlóaljra változott. A névváltozás – az elhúzódó folyamatot követően – komoly eredménynek tekinthető, hiszen addig nem volt lehetőség, hogy a zászlóalj olyan névadót választhasson, amelyre méltán lehet büszke a magyar harckocsizó fegyvernem.

Tekintsük át röviden, ki volt ő és miért választották az MH egyetlen harckocsizászlóalja névadójának! Vitéz Tarczay Ervin százados Pécsen, 1919. október 5-én született. 1941. augusztus 20-án avatták a gyalogsági fegyvernem hadnagyává. Noha első beosztása a marosvásárhelyi 23. határvadász-zászlóaljhoz szólította, 1942. augusztus 3-tól Esztergomban páncélos átképzésen vett részt. A sikeres tanfolyamot követően, 1943. október 15-tól a m. kir. 3. harckocsiezred, ceglédi 3/I. harckocsizászlóaljának állományába került.  1944. áprilisában, a m. kir. 1. hadsereg, 2. honvéd páncéloshadosztály, 3. harckocsiezred, I. zászlóalj, 2. század beosztott tisztjeként (1944. január 1-én előléptették főhadnaggyá), Turán–75 harckocsikkal Galíciába, hadműveleti területre vonult. A májusig elhúzódó harcokban a magyar csapatok érzékeny veszteségeket szenvedtek, ugyanakkor harctevékenységükkel kivívták a német Észak-Ukrajna Hadseregcsoport parancsnokának elismerését, aki elrendelte a magyar csapatok veszteségei egy részének német harcjárművekkel történő pótlását. A német páncélosok a 3./I. zászlóalj állományába kerültek, a Tarczay Ervin főhadnagy vezette 2. század (az 1. század mellett) Tiger I (Pz.Kpfw. VI ausf. E) harckocsikat kapott. A német haditechnika és az átképzés eredménye hamar megmutatkozott, az 1944. júliusától induló szovjet támadás-sorozatban javarészt utóvédként harcoló Tiger alegységek hatékonyan teljesítettek, ugyanakkor páncélosaik jelentős részét elvesztették. Tarczay Ervin főhadnagy százada haditechnika nélkül maradt, így 1944. szeptember elején öt darab, kiképzési célokra szánt Panther (Pz.Kpfw. V) harckocsit vehetett át. A Kárpátokban, szeptembertől bevetett Pantherekkel a Tarczay Ervin főhadnagy vezette század kiemelkedő teljesítményt nyújtott. A szinte minden szempontból kedvezőtlen harchelyzetek ellenére a századparancsnok kiválóan alkalmazta a páncélosok bevethetőségének lehetőségeit. A harcászati feladatai során mindvégig kezdeményezően és eredményesen harcolt, lassítva, olykor megakadályozva a szovjet csapatok térnyerését. Október végétől – már magyar területen – változó alárendeltségben folytatta a harcot a 2. század, amelyek során a századparancsnok nagyfokú kezdeményezőképességről, elszántságról és sokszor vakmerőségről tett tanúbizonyságot. A harcok intenzitását jelzi, hogy a páncélosokveszteségek pótlására, a magyar csapatok – Tarczay Ervin százados vezetésével (1945. január 1-én soron kívül előléptették) – közel 30 német harckocsit vettek át a németektől. Az ezt követő harcokban példamutatóan harcolt, mindannak ellenére, hogy tudta, nősülési szabadságra megy. 1945. március 15-én a Vitézi Rend soraiba fogadták. Házasságkötését követően visszatért a frontra, ahol a nyomasztó szovjet fölény ellenére, a csökkentett technikai harcértékkel rendelkező alegységével ismét harcolt.  Négy darab Pz.Kpfw. IV harckocsit irányítva, Söréden tüzelőállást foglalt, ahol – kicsit drámaian fogalmazva, azonban a valóságot tükrözve – szinte az utolsó lőszerig harcoltak. Másnap, 1945. március 18-án a szovjet csapatok nagy erejű támadást indítottak a község ellen, 20 darab M4A2 Sherman harckocsi támogatásával. A Sörédtől keleti irányból érkező szovjet harckocsik ellen három magyar Pz. IV harckocsi indult, amelyek egyikében ott ült vitéz Tarczay Ervin százados. A magyar páncélosok a délelőtt megsemmisítettek két harckocsit, két tehergépkocsit, három fogatolt aknavetőt, több géppuskát és szekeret, valamint közel egy századnyi szovjet katonát. Délután visszavonulást rendelt el Söréd templomáig a német parancsnok, amelynek végrehajtása során Tarczay Ervin százados harckocsija a talajban megsüllyedt és mozgásképtelenné vált, így kezelői elhagyták. A templomnál összegyűlt német-magyar csoportosítás – a harcjárművek számára járhatatlan terep miatt – gyalogosan hajtott végre kitörést Bodajk felé. A kitörés során vitéz Tarczay Ervin százados megsebesült a térdén, de nem tudták ellátni, összeesett, feltételezhetően elvérzett, nem sikerült elérnie Bodajkot. Söréd és Bodajk között, a Macskási földeken temették el. A hivatalosan eltűntként nyilvántartott páncélostiszt halotti anyakönyvét évekkel később, 1948-ban állították ki Bodajkon.

Vitéz Tarczay Ervin százados, a rendelkezésre álló források szerint a magyar hadtörténet legeredményesebb harckocsialegység parancsnoka, és az egyik dokumentált páncélos ász. A feljegyzések szerint, a német Tiger és Panther harckocsikkal vívott harcok során (1944-45-ben), az irányítása alatt álló harckocsik több mint 25 szovjet harckocsit lőttek ki (feltehetően ez a szám magasabb, ám azokról írott forrás eddig nem került elő).

A harckocsizó fegyvernem újjáépítése

A vitéz Tarczay Ervin 11. Harckocsizászlóaljra, de leginkább az MH kijelölt, a harcjárművek integrálásáért felelős, előkészítő állományára összetett, egyben gondolkodásmódváltó feladat hárult az új technika fogadása kapcsán, már 2017-től. A magyar haderő történetében eddig nem látott módon és ütemben kellett az újonnan beérkező harcjárműveket (köztük a harckocsikat) nemhogy fogadni, hanem az előzetesen felmért, hazai műveleti igények szerinti, technikai átalakítások követelményrendszerét kidolgozni, amit a gyártóval is egyeztetni kellett. (Megjegyezzük, a Leopard 2A7HU harckocsi több, mint 250 elemben tér el például a német társától! A T–72 harckocsi esetében egyszerűbb volt a helyzet, hiszen a szovjetek egyszerűen leszállították a Magyar Néphadseregnek szánt, 31 darab harckocsit, amibe szinte semmilyen beleszólása nem lehetett az akkori katonáinknak.) Ez nemcsak addig nem ismert, újszerű kihívásokat és feladatokat jelentett, hanem komoly felelősséggel is felruházta a kidolgozó állományt, hiszen közel egy negyedszázadra előre meghatározott szinte mindent a harcjárművek tekintetében (üzemeltetés, kiképzés stb.), emellett a harcjárművek kezelőszemélyzetének munkakörülményeit, ezáltal kiképzési mindennapjait is! (Erről bővebben egy korábbi cikkünkben is olvashat az alábbi oldalon: https://www.panczelosok.hu/paradigmavaltas-vagy-tipuscsere/.) A sokszor keserű tapasztalatokat eredményező előkészítő tevékenység végül sikeresen lezárult, és a vitéz Tarczay Ervin 11. Harckocsizászlóalj 2020-ban fogadhatta a Leopard 2A4HU, majd 2023-tól a Leopard 2A7HU harckocsikat.

A 2020-2025 közötti időszak eredményei

2020. július 21-én érkezett Magyarországra az első négy darab Leopard 2A4HU harckocsi, majd az év végéig beérkezett mind a tizenkettő. A teljes flotta átvétele előtt – 2020. szeptember 14. és december 1. között – a harckocsizászlóalj kijelölt állománya (16 fő) megkezdte azt a „Képezd a kiképzőt!” (Train the trainer) programot, amely magába foglalta a KMW gyári felkészítést és az osztrák hadsereg wels-i állomáshelyű, Panzerbattalion 14 (14. Páncéloszászlóalj) által szervezett, 2 hetes toronykezelői kiképzést, ahol főként szimulátoros foglalkozásokon vettek részt a magyar harckocsizók. 2020 decemberére belőtték az összes Leopardot a szomódi lőtéren, majd a következő év tavaszán további 8 fő kapott harckocsivezetői felkészítést, így teljes értékűen folytatódhatott az új technikára a szocializáció. Több tisztet és altisztet iskoláztak be az Amerikai Egyesült Államokban és Németországban, hogy a Leopard 2A7HU beérkezését követően átadhassák az ott tanultakat a társaiknak. 2022 késő nyarán a harckocsizászlóalj végrehajtotta az első harcászati foglalkozást, amely komoly tanulságokkal szolgált. 2022 őszén új parancsnok került a tatai dandár élére, egyben a Rheinmetall Büffel gyári tanfolyam is megkezdődött. 2023. augusztus 22-én megérkezett az első Leopard 2A7HU Magyarországra, igaz, akkor még csak „mutatóba” (az erről szóló képriport megtekinthető az LHSN.hu oldalán: https://www.facebook.com/lhsn.hu/posts/tud%C3%B3s%C3%ADt%C3%B3ink-jelentik-meg%C3%A9rkezett-magyarorsz%C3%A1gra-a-honv%C3%A9delmi-%C3%A9s-hader%C5%91fejleszt%C3%A9s/1029174448436532/), majd december 5-én át is vehette a zászlóalj az első, már valóban leszállított harckocsit.

De meséljék el a tatai harckocsizók maguk, hogyan élték és élik meg a mindennapokat a Leopard 2A7HU harckocsizászlóalj tagjaként! Szerkesztőségünk lehetőséget kapott, hogy 2025 végén, kötetlenül elbeszélgessen a vitéz Tarczay Ervin 11. Harckocsizászlóalj kötelékében, különböző beosztásokban szolgálatot teljesítő katonákkal és a dandárparancsnokukkal is. Egymástól függetlenül, egyesével beszéltünk a Tankosokkal. (A cikkben – az általános biztonsági szabályok és szerkesztőségünk belső etikai hitvallása alapján – mindössze a megkérdezett katonák beosztását közöljük, nevüket és rendfokozatukat nem.)

A zászlóaljparancsnok beszélt nekünk a kezdeti elképzelésekről: „Amikor megkezdtük az orosz technikáról a Leopard 2A7HU rendszerre történő áttérést, tudatosan építettük fel az átképzés folyamatát. Az alapokat az egyéni, külföldön végrehajtott felkészítések jelentették. Az Amerikai Egyesült Államokban (a továbbiakban: USA – a szerk.) szakaszparancsnokaink, századparancsnokaink és törzstisztjeink sajátították el a korszerű harckocsialkalmazás elveit, míg Németországban toronykezelők, szakaszaltisztek és szakaszparancsnokok vettek részt célzott szakmai képzéseken. Az előző időszakot – 2020 és 2024 között – a rendszerrel való szakmai szocializáció időszakának tekintem. Akkoriban gyakran elhangzott, hogy «a Leopard 2A7HU a harcmezők királya». Ez a megközelítés érthető volt: egy új, csúcstechnológiájú harceszköz érkezett a rendszerbe, amely képességeiben minőségi ugrást jelentett. Az elmúlt időszakban azonban továbbfejlesztettük ezt a gondolkodásmódot, miszerint «a kezelőszemélyzet teszi az A7HU-t a harcmezők királyává!» Meggyőződésem, hogy önmagában a technika nem tesz egy eszközt meghatározóvá. A Leopard 2A7HU attól válik a harcmező meghatározó erejévé, hogy felkészült, fegyelmezett és magas szakmai színvonalon együttműködő kezelőszemélyzet áll mögötte. A szemléletváltás lényege tehát az volt, hogy a hangsúlyt a technikáról az emberre helyeztük át. Kezdettől az volt a célunk, hogy a külföldön képzett állomány hazatérve, a gyári felkészítést követően megkezdje a hazai kiképzési rendszer kiépítését. Így biztosítható, hogy ne csupán átvegyük a képességet, hanem önállóan, nemzeti keretek között is fenntartható és továbbfejleszthető szakmai tudásra építsük az A7-esek alkalmazását.”

A zászlóalj állományát strukturálták, amelynek keretében a külföldön tanulmányokat folytató katonákat különböző beosztásokban helyezték el, hogy megszerzett tudásukkal a kiképzés minél szélesebb spektrumát le tudják fedni.

A zászlóaljparancsnok megfogalmazásában: „Optimalizáltuk a zászlóalj szervezetét kompetencia alapján, a megfelelő embert a megfelelő helyre tettük. Ez volt az első időszak feladata, a rendteremtés szakasza. Folyamatosan mérjük az embereket és olyan beosztásba helyezzük őket, ahol a legjobbak.”

Jelenleg a 2. század parancsnoka is olyan tiszt, aki az USA-ban folytatott tanulmányokat a beosztása átvétele előtt. Eredményes képzésnek ítélte, ahogy elmondta részünkre: „Még 2021-ben részt vehettem az USA-ban, a US ARMY Armor School szervezésében megtartott tanfolyamon, az Armor Basic Officer Leadership Course-on (páncélostiszt parancsnoki alaptanfolyam – a szerk.), mely során tiszteket harckocsi szakaszparancsnoknak készítenek fel. Ott sikerült az oktatóimnak olyan alapokat, tudást és szemléletmódot átadni, amit sajnos itthon nem lehet megszerezni. Viszonyításképp, az itthoni tisztképzés 4 év, ahol specializáción 2 évet töltöttünk el, míg odaát ez 5-6 hónap alatt történik meg (maga a szakmai felkészítés, a tanfolyamon már tiszti állománykategóriába került katonák vesznek részt). Úgy hiszem, nekünk ebben van még hova fejlődnünk. Szerencsére minden évben tudunk kiküldeni oda szakaszparancsnokokat, akik átesnek ezen a felkészítésen.”

Németországban szintén komoly, egyben típusorientált szakmai képzést kaptak a tisztek, altisztek, és a kiképzésben elengedhetetlen jogosultságokat is szereztek (pl. Master Gunner).

A harckocsiparancsnok altiszt így foglalta össze a németországi képzést: „A harckocsiparancsnoki képzés 6 hónapos volt (egyedül voltam kint magyarként a német altisztek között). 2023 tavaszán mentem, ősszel jöttem. 2022-ben is kint voltam, akkor Bad Frankenhausen-ben fél évet (393. Páncéloszászlóalj /PzB. 393./ állomáshelye – a szerk.), aztán Munsterben fél évet, meg előtte egy nyelvi előkészítőn. Úgy nézett ki ez a 6 hónap, hogy az első hónap az ilyen altiszti suli, a gép rendszereit ismertettük egymással. Már ismertük a gépet, mivel volt egy töltőkezelői, töltő/irányzói képzésünk, meg valakinek volt vezetői is. Ott az első hónapban arra mentek rá, hogy hogyan tanít egy altiszt. Rámentünk a módszertanra, az nagyon jó volt. Nekünk kellett mindent elintézni, például, hogy a gép hova álljon, szerezni kellett gépet, nekünk kellett megszerezni a géppuskákat, az oktatási anyagokat megcsinálni stb. Utána ültünk be szimulátorozni; hétfő-kedd szimulátorozás, akkor szerda-csütörtök és jövő hét, meg másik hét pedig teljesen kint, és ez így ment egy hónapig. Felkeltünk reggel, elmentünk megreggelizni, de még az sem volt fontos. 7:30-kor lementünk a telephelyre, beültünk a gépekbe – voltam A6-on, A6M3-on, meg a 7V-n, tehát mind a hármat kipróbálhattam. Sokat tanultam a német képzésen. Az a két hónap szimulátorozás, meg az őrmester, hogy hogyan tanít, aztán a négy hónap, csak gyakorlótér volt. Gyaktér, lövészet, és a német gyakteret azt a-tól – z-ig bejártuk, tehát ott mindent is tudtunk gyakorolni, és a lövészet is nagyon patika volt, mert volt sima irányzós lövészet, mozogtunk előre, miután ez lement, utána parancsnokként lőttünk ágyúval, mind a kétféleképpen, hogy a PERI-vel  nézed (a Leopard 2 kombinált parancsnoki figyelőműszere – a szerk.), meg az EMES-szel (a Leopard 2 irányzóműszere – a szerk.), meg géppuskával a parancsnoktól, úgyhogy ez a német képzés igazából nagyon hasznos tud lenni, ha utána szakaszba ülsz be és hasznosíthatod a tudásodat.”

Az első Leopard 2A7HU harckocsik megérkezését követően, 2024 nyarán 16+5 fő kapott gyári felkészítést a KNDS által szervezett képzésen. (A gyári felkészítésről szóló képriportunkat itt tekinthetik meg: https://www.facebook.com/panczelosok/posts/pfbid027yo7Boypaw8sNQyANNNEucCCkTVRQYJBs1agr3ASf7XZ8XviVhMQoVPbR5APQrJBl?rdid=oYXe7H9ShvAsTQ1R# ) Ősztől indult a zászlóalj hazai képzése.

A zászlóaljparancsnok sikeresnek ítélte a gyári felkészítést, egyben már akkor is koncepcionálisan tekintett rá. Ahogy elmondta: „Meggyőződésem, hogy a harckocsizó fegyvernem erejét nem csupán a technika, hanem az a sajátos fegyvernemi kultúra adja, amely az elmúlt több, mint fél évszázadban alakult ki. Létezik egy összetartó, szakmailag elhivatott közösség, amely az elmúlt húsz évben egyben tartotta a fegyvernemet, és amelyre most biztonsággal lehetett építeni az új korszak kezdetén. Az új eszközök rendszerbe állítása során a fiatal állomány rendkívül dinamikusan fejlődött. A magyar katonára jellemző leleményességgel és elhivatottsággal közelítettek az új technikához. A gyári felkészítés idején már úgy ültek be a Leopard 2A7HU harckocsikba, hogy szakmailag felkészülten, mentálisan is elkötelezetten érkeztek; az alapvető fegyvernemi szocializációt korábban elsajátították. A gyári képzés során a korábban egyéni külföldi felkészítésben részesült állomány aktívan támogatta a német kiképzőket. Előfordult olyan helyzet is, amikor saját kiképzőink vették át egy-egy foglalkozás szakmai irányítását, amelyet a német fél természetesen szakmai együttműködésben követett. Ez jól mutatta, hogy az addig befektetett munka valódi, kézzelfogható eredményt hozott. Az elmúlt év rendkívül intenzív volt, különösen annak fényében, hogy a meglévő állományunknak csak egy része vett részt közvetlenül a gyári képzéseken. Fontos ugyanakkor tisztázni: a gyári felkészítés alapvetően technikai jellegű. Ott a harckocsi működését, kezelését, alapvető üzemeltetését mutatják meg – hogyan mozog előre és hátra, hogyan működik a rendszer, miként kezelhető a torony. Ezek nélkülözhetetlen alapok, de harcászati alkalmazást nem tartalmaznak. Az eszköz harcászati alkalmazásának kidolgozása és megtanítása már a mi felelősségünk. Ennek érdekében tiszteket és altiszteket küldtünk Németországba, ahol magas szintű szakmai tanfolyamokon sajátították el a Leopard rendszer komplex alkalmazásának módszertanát. A gyári képzések során ezen állomány egy részét tudatosan bevontuk megfigyelőként és támogatóként, hogy átfogó képet kapjanak a teljes felkészítési folyamatról. Mások ugyanakkor nem vettek részt korábban németországi képzésben, így számukra a gyári felkészítés jelentette az első közvetlen tapasztalatot. A külföldi egyéni képzések, valamint a gyári felkészítés tapasztalataira alapozva dolgoztuk ki a saját, nemzeti kiképzési koncepciónkat. Célunk az volt, hogy a megszerzett tudást rendszerszinten beépítsük, és olyan önálló képességet hozzunk létre, amely hosszú távon biztosítja a Leopard 2A7HU magas szintű, harcászati alkalmazását.”

A másik századparancsnok – aki Németországban vett részt egyéni képzésen – röviden foglalta össze a gyári képzés eredményeit: „A cél az volt, hogy a katonák tudják kezelni a gépet, és a gyári képzést követően oktassák majd. A srácok motiváltak voltak, örültek, hogy használhatják a gépet.”

A gyári felkészítést követően megindulhatott a zászlóalj állományának tényleges kiképzése, amelyben világszínvonalú technikai berendezések – szimulációs központ és Éles Lövészet Ellenőrző Konténer (ELEK) – támogatták a harckocsizókat. Ezen a téren komoly eredményt értek el harckocsizóink, hiszen 2025-től magyar kiképzőkkel, magyar kiképzési eszközökkel és magyar gondolkodásmódban képzik a katonákat.

A dandárparancsnok röviden foglalta össze a harckocsizászlóalj kiképzésével kapcsolatos meglátásait: „Ami nagyon fontos az alegységek kiképzésével kapcsolatban, hogy szakaszonként építjük fel a képességet, ez természetesen azt jelenti, hogy a különböző szakaszok kiképzettségi szintje egyelőre még eltér egymástól, hiszen amelyikkel elkezdtük, természetesen ők vannak a legmagasabb kiképzettségi fokon pillanatnyilag. Ami nagy előrelépés, hogy a harckocsik üzemeltetésében is most már egyre több tapasztalatunk van, és azt gondolom, jó irányba haladunk annak érdekében, hogy az üzembentartásban is a megfelelő szemléletet ki tudjuk alakítani, az alegységnél is, meg a logisztikai támogatás egyes szintjein is.”

A zászlóaljparancsnok őszintén és kimerítően beszélt nekünk a kiképzésről, annak szemléletéről és alapfilozófiájáról, egyben annak céljáról: „Mára adott az elérendő cél: a zászlóalj a jövőben meghatározott időpontra elérje a műveleti képességet. A harckocsizók a harckocsizó fegyvernemi harcot meg tudják vívni a legújabb harcászati eljárásokat alkalmazva és kötelékben alkalmasak legyenek harcot vívni komplex műveleti környezetben, összfegyvernemi és összhaderőnemi együttműködés keretében. A zászlóaljtörzs felkészítése párhuzamosan zajlik a katonákéval. A harckocsizászlóalj egészét, vagy egyes elemeit képes integrálni más kötelékbe, illetve képes együttműködni a légierő bizonyos elemeivel. Képesek legyünk tüzérségi tüzet kérni és vezetni. Önálló feladatot végrehajtó alegységeknek kell lenniük, egészen szakaszszintig. Az új harceljárások szerint, a zászlóalj önállóan legyen képes feladatot végrehajtani, az erőket megosztani és át/alárendelni. Ehhez agilis, fiatal tisztekre van szükség, akik képesek magyarul, angolul és németül elmagyarázni az általuk vezetett alegységek lehetőségeit. A feladatalapú vezetés kreatív fiatalokat kíván, és a zászlóaljnál olyan fiatal tisztek vannak, akik vágynak is erre. Az idősebb tisztek, mint mi, máshogy szocializálódtak, és mi nem látjuk azokat a technikai részleteket, amit ők látnak és alkalmaznak is. Mint zászlóaljparancsnok, a célkitűzésem az, hogy a »nap végére« olyan felkészítést kapjanak a katonák, hogy meg tudják vívni a fegyvernemi harcot. Láthatod, kint van a zászlóaljtörzs most is. Nálunk mindenki a gyakorlótéren lesz. Nem hagyunk bent senkit, mindenki kint lesz. A feladatok elosztása úgy történik – mindezt úgy, hogy nem mondom nekik, hogyan hajtsák végre –, hogy minden szinten rákényszerítse az állományt arra, hogy kreatívan és dinamikusan dolgozzon. Az egész feladatalapú vezetésnek az a lényege, és a mai kor harcászati követelménye is azt erősíti, hogy az egyes Tankok önállóan is mozognak, ehhez pedig kreativitás kell. Egy harckocsiparancsnok legyen kreatív és önálló, tehát, ha meglátja a kezdeményezés lehetőségét, azt használja ki. A kezelőszemélyzet minden tagjának kreatívnak kell lennie, például a harckocsivezetőnek úgy kell gondolkodnia, hogy hogyan viszi az adott pontra a harckocsit, ahova számára a harckocsiparancsnok meghatározta, anélkül, hogy a parancsnok mondja neki, itt jobbra, vagy balra menjen. Ami nagyon fontos, hogy szervezetszerűen, a rádióforgalmazásban egy nyelvet beszélünk. Ha például a kezelőszemélyzetből át kell tennem egy embert a másik Tankba, ott is ugyanazt beszéljék. Amíg a parancsnok ellenkező parancsokat nem kap, akkor döntenie kell. Kötelékben, szigorú követelmények szerint, fegyelmezetten, egy nyelvet beszélve hajtják végre a feladatokat szakasz-század-zászlóalj szinten, a különbség annyi – ahogy megyünk felfelé – hogy minél közelebbi feladat, megkötés és korlátozások legyenek. A zászlóalj nincs kész; ez egy tanuló szervezet, mert a mai, komplex harcászati környezetben nem lehet pontosan tudni, mit és hogyan kell csinálni, ezért az új, modern haditechnikai eszközök képességeit megismerjük, kitapasztaljuk, a legjobban bevált módszereket integráljuk és alkalmazzuk, mindezt úgy, hogy szinkronban legyen az MH haderő összképével. A kiképzési és a vezetési rendszerünket úgy építjük fel, hogy a régi alapokra helyezve, blokkosítva, magyar nemzeti alapokkal, a haditechnika részéről német, de – ha a szemléletváltást nézzük – az összes tudás, amit a tisztjeink szereztek az USA-ban, Ausztriában és Németországban, a missziókban, ezeket hazahozzuk, a kiképzések során alkalmazzuk, majd megnézzük, működnek-e. A lényeg, hogy a legjobb gyakorlatokat építjük be a saját, nemzeti doktrínánkba. Nemcsak a harceszköz vonatkozásában, hanem a harcvezetés, a harceljárások és minden egyéb harcszabályzók mindegyikét felülvizsgáljuk, mivel teljesen más követelményeknek kell megfelelniük az A7-essel, mint eddig. A szakalapozó kiképzés teljesen más, mint bárhol máshol. A fiatalok hoztak már bele olyanokat is – mondok egy példát –, ha a harckocsit el kell hagyni, a kezelőszemélyzet megtanulta, hogy 3 napig hogyan éljen túl. Teljesen más szemlélettel álltak neki a kiképzésnek a fiatal tisztek. Felkészítették a katonákat, hogy egyszer beleülnek a Tankba, úgy, hogy az alapokat megkapták, úgy, hogy harckocsizó szemléletű alapot kaptak. A szakkiképzés során beültek a Tankba és mindenki megkapta a saját felkészítését. Szimulátoron, majd most – ahogy látjuk itt is – éleslövészeten vizsgáznak. 2025-ben eljutottunk odáig, hogy egy évvel ezelőtt három ember tudott a trélerről leállni a A7-sel. Ma meg itt a gyakorlótéren úgy állunk, hogy egy teljesen feltöltött század itt van. A következő év célja, hogy a harckocsiszázad mellett a Wisent és a Leguan képességeket is teljes mértékben integráljuk a harcászati kiképzésbe. A hangsúlyt a mélyebb, strukturáltabb felkészítésre helyezzük. Nem a tempót kívánjuk fokozni, hanem tematikusan, egy-egy szakterületre koncentrálva, lépésről-lépésre a minőség emelésére törekszünk. Az a cél, hogy a jelenlegi kiképzettségi szintet tovább növeljük és megszilárdítsuk. Jelenleg párhuzamosan zajlik a csapatpróba, az eszközök rendszerbe illesztésének elemzése, valamint a kiképzés – nemcsak az A7-esre, hanem a Wisent-re és a Leguan-ra is. Új eljárásokat és vezetési elveket dolgozunk ki, és integrált vezetési rendszert építünk ki szakaszszinttől zászlóaljszintig. Ezekre nincs kész recept; a megoldás a mi felelősségünk. Ez a feladatalapú vezetés lényege. Zászlóaljszinten ismerjük a szervezeti struktúrát, az eszközállományt és a ránk háruló feladatokat az új haderőképben. Ennek megfelelően, szakaszos ütemezésben készülünk. A kiképzési rendszer több évre előre tervezett. Parancsnokként meghatároztam, hogy a zászlóalj mikorra milyen képességszintet érjen el. Figyelembe véve a jogi, biztonságtechnikai és egyéb tényezőket, a vezető és tervező állomány a feladathoz megkapta a dedikált korlátozásokat és megkötéseket is. A kreatív gondolkodás nemcsak lehetőség, hanem elvárás is, hiszen ez teremti meg az innováció alapját. Harchelyzetben az innováció versenyelőnyt jelenthet, ezért ezt tudatosan támogatjuk. Világos irányok mentén haladunk, miközben a humánerőforrás-gazdálkodás is kiemelt szerepet kap. A kiképzés tervezésében az új HJKR (a honvédek jogállásáról szóló, 137/2024. (VI. 28.) Korm. rendelet – a szerk.)rugalmas kereteket biztosít számunkra. A képzési ciklusokat olyan blokkokra osztottuk, amelyek időben átcsoportosíthatók külső, váratlan kihívások esetén, miközben a végcél változatlan marad. Ez a rendszer szakaszszintig lebontva működik. Jó példa erre, hogy a szakaszok felkészítése három, egymástól elkülönített, de rugalmasan kezelhető blokkra tagolódik. A tisztek számára ez jelenti a kreativitás keretét: adott célidőn belül kell elérniük a meghatározott követelményeket. Az 1. szakasz esetében ez a gyakorlatban is bizonyította működőképességét. A tisztek értékelik ezt a mozgásteret, mert szakmai személyiségüket is beépíthetik a kiképzésbe. A zászlóalj jelenleg teljes kapacitással működik. A Bakonyban minden megmozgatott eszközhöz rendelkezésre áll a kezelőszemélyzet. Tizenöt harckocsival és két Wisent műszaki mentővel települtünk ki, teljes feltöltöttséggel. Különösen jelentős eredmény ez annak fényében, hogy tavaly júliusban még mindössze három fő tudott leszállni az első trélerről. Októberre lezajlott a gyári képzés, majd ezt követően megkezdtük a saját, nemzeti rendszerű felkészítést. Októbertől magyar kiképzők, magyar infrastruktúrával és technikai háttérrel képeztek magyar harckocsizókat. Ez kiemelkedő eredmény. Külső támogatás nélkül (német kiképzők, ADWA), a hazai, maroknyi harckocsizó szakma összefogásával valósult meg mindez. Ennek a közösségi munkának az eredménye, hogy ma a Bakonyban 15 A7-es és 2 Wisent teljes személyzettel képes végrehajtani a feladatokat. Meggyőződésem, hogy ez valódi sikertörténet, amely egy rendkívüli erőfeszítés eredménye.”

A századparancsnok is elismerően szólt az állományáról: „2024 decemberében vettem át a századot. Azt kell tudni az alegységemről, hogy ez egy majdnem teljesen feltöltött harckocsiszázad. Én úgy gondolom, hogy egy harckocsizó tisztnek igazán nagy kiváltság és kihívás is egyben ilyen századot irányítani! A 2025-ös évre a kiképzési cél az volt, hogy legyen felkészítve 2 harckocsiszakasz a Leopard 2A7HU alkalmazására, bármilyen napszakban és időjárási viszonyok között. A harcászati követelmény velünk szemben az, hogy ne csak a század kötelékében, hanem át-alá rendelésben más alegységekkel együttműködve, illetve zászlóaljközvetlen alárendeltségben, akár önállóan is tudjunk tevékenykedni. Az idénre tervezett kiképzési célokat véleményem szerint elértük, sőt, a harmadik szakaszunkkal is majdnem egészében végrehajtattuk az előírt kiképzési programot. Az általunk felkészített katonák idén már számos gyakorlaton bizonyították, valamint sikeresen demonstrálták felkészültségüket és az új harckocsi képességeit. Sokszor a feladatainkat nehéz körülmények között, folyamatosan változó „műveleti környezetben” hajtottuk végre. Meglátásom szerint ez nem, hogy csökkentette, hanem növelte az alegység, és azon belül a harckocsiszakaszok és a kezelőszemélyzetek kohézióját. Ez abban is megmutatkozott, hogy nem kellett bajlódnunk a gyakorlatok során valamilyen indokkal hiányzó katonákkal, mindenki egy közös cél érdekében, vállt-vállnak vetve dolgozott. Az új eszköz megjelenése zászlóaljunknál számos új lehetőséget teremtett a harctéri parancsnokok részére. Folyamatosan gyűlnek a tapasztalatok a Leopard 2A7HU alkalmazásával és kiszolgálásával kapcsolatban, melyeket beépítünk az eljárásrendjeinkbe. Az idei év tehát különösen nagy előrelépést jelentett számunkra. Szeretném kiemelni, hogy ez a sikerekben gazdag év nem valósulhatott volna meg a beosztott parancsnokaim és katonáim rátermettsége és proaktív hozzáállása nélkül. Nagyon büszke vagyok rájuk!”

A kiképzést – ahogy fentebb említésre került – a szimulációs központ és az ELEK támogatja. Megkérdeztük a harckocsizókat, hogyan értékelik ezeket a kiképzést támogató rendszereket.

A zászlóaljparancsnok röviden vázolta a szimulátor jelentőségét: „A szakalapozó képzés során nincs harckocsi, a szakkiképzés során megtanulja mindenki, kinek mi a dolga és utána jöhet a kötelékkiképzés. A legjobb az egészben, hogy már a szakalapozó kiképzésbe lehet tenni a szimulátort (mint régen a csővázas harckocsit), mutatni, mi, hol található stb. A szakkiképzés során mindenki a helyére ül és a szimulátorban alapdolgokat hajt végre. A szimulációs központ velünk szorosan együttműködve hajtja végre a képzéseket. A szimulátort tehát minden egyes kiképzési fázisba bele lehet integrálni. Azt csináljuk, hogy a korábban említett 3 blokk esetén az első tapasztalatokat feldolgozzuk és a következő szakasznál ez a blokk már nem az lesz, mint az előzőnél. Amit itt hibáznak a katonák, azt javítjuk, majd feldolgozzuk, és a következő kiképzési ciklusba beépítjük.

A harckocsiparancsnok közelebbről világította meg a szimulátor előnyeit: „Visszaköszön a képzés, és sokkal pozitívabban, mert a szimulátorban nagyon sok hibát ki lehet küszöbölni, meg, ami nem volt meg a fejekben, hogy például, ha ezt csinálom, akkor ezt váltja ki a gépből, és ha valakinek van egy rossz beidegződése, amit csinál, az kijön a szimulátorban, hogy az nem lesz jó; mint például elállítjuk a hibaértékeket a gránátoknál, akkor nagyon szépen kijön, hogy nem találunk. És ez már benne van a kezükben, ahogy beleülnek, leellenőrzik az egészet és beállítják maguknak. A szimulátor nagyon-nagyon fontos, elmondhatatlanul sokat segít nekünk igazából. Az irányzók jobban meg tudják érteni ezt a finom-mozgást. Meg ott tudunk imitálni igazi célokat is, nem úgy, mint a lőtéren, hogy egy álló szúrt cél, ott van 25 éve, mindenki ismeri azt a szúrt célt. Hanem betöltenek egy pályát, amit nem ismerünk, és akkor följönnek ellenségek. Oldaltmozgó, távolodó, féloldalt mozgó, bármi.”

Az ELEK hivatalos (angol) neve LFME (Live Firing Monitoring Equipment, ami éleslövészet ellenőrző berendezést jelent); ez a kiképzést támogató eszköz teljesen mobil (önjáró), a kamerák segítségével, kép és hang adatátvitel útján valóban mindent lát a harckocsi küzdőterében és azt is, amit maguk a harckocsizók látnak; összességében a szimulátor lőtérre kihelyezett változata, ami a lőkiképzés hatékonyságát segíti. Képes harckocsi, tűzpár és szakasz kezelésére. A kiképzők az ELEK-en keresztül bele tudnak nyúlni az ellenőrzött harckocsik kezelésébe, a lövészet minden másodperce rögzítésre kerül, ami visszajátszható. A lövészet végrehajtása előtt elindítják a konténerben a felvételt, majd az éleslövészet során a kiképzők rádiókapcsolatot tartanak a kezelőkkel és durva hiba esetén – az ELEK rendszerén keresztül – blokkolják a tűzkiváltást, kisebb kezelői hibák esetén pedig javítják a kezelőket. A lövészetet követően részletesen kiértékelik a kezelőszemélyzet munkáját a felvételek alapján. A konténer oldalában elhelyezett, nagyképernyős monitoron minden valóban jól látható és az eredmény kézzelfogható; a következő végrehajtástól nem ismétlődik meg a hiba. Az ELEK előnyei közé tartozik, hogy a hibák azonosítása gyorsabb és könnyebb, a hibákra azonnal lehet reagálni és lényegesen kevesebb gránát szükséges az elérni kívánt célig, azaz egyben költséghatékony is. Ismert hátránya nincs. Az ELEK tehát valóban egy hatékony és kiváló kiképzéstámogató eszköz. (Az ELEK első alkalmazásáról szóló képriportunkat itt tudják megtekinteni: https://www.facebook.com/panczelosok/posts/pfbid02WZt2kFRM9PtyWsa9f86sNA3r5Gh1suJZJEAxu52Wa66a4Zh1nxMfJHqbfWiotL38l?rdid=Pfzz9NZgs62WstoB# )

A zászlóaljparancsnok kiemelte az ELEK rendszer alkalmazásából fakadó normaidő-módosítások jelentőségét és azok kiképzésre gyakorolt hatását: „Az ELEK alkalmazása a kiképzési ciklusok során jelentős költségmegtakarítást eredményez a Magyar Honvédség számára, akár százmilliós nagyságrendben is. Már a jelenlegi felkészítés során is kimutatható megtakarítást értünk el. A rendszer lehetővé teszi, hogy minden egyes hibát pontosan lássunk, elemezzünk, és célzottan visszacsatoljunk a kezelőszemélyzet felé. Ezáltal a hibák azonnal javíthatók, még mielőtt ismétlődnének – például egy irányzó esetében már a második gránát ellövése előtt korrigálható a téves végrehajtás. Korábban erre nem volt lehetőség. Az ELEK adatalapú visszacsatolást biztosít: objektíven mérhetővé válik az egyes irányzók fejlődése, a visszatérő hibák jellege és azok gyakorisága. Ez alapvető fontosságú a doktrínafejlesztés és a kiképzési intézkedések pontosítása szempontjából. A kiképzési ciklusok végén konkrétan meghatározható, hogy egy adott szint eléréséhez milyen teljesítménykövetelmény szükséges. A rendszer visszajelzései alapján akár az is kimondható, hogy például hét gránát elegendő a kitűzött célok teljesítéséhez. Fontos hangsúlyozni, hogy jelenleg egy új technikai eszköz rendszeresítésének és csapatpróbájának időszakában vagyunk. A normaidők és követelmények nem egy korábban, hosszú évek alatt rögzült gyakorlatra épülnek. Az eszköz képességeinek megismerése, a valós teljesítményadatok gyűjtése és elemzése elengedhetetlen ahhoz, hogy megalapozott normákat állapítsunk meg. A kiképzési ciklusok lezárását követően – a szimulációs tapasztalatok és az ELEK által gyűjtött adatok összevetésével – képesek leszünk pontosan meghatározni a teljesítményszinteket, a legjobb és a leggyengébb irányzók eredményei alapján. Ezekből az adatokból tudjuk kialakítani azokat a mérőszámokat és normákat, amelyek egy szakasz, vagy akár egy század vonatkozásában is reálisan és objektíven meghatározzák az elvárt szintet. Addig a rendelkezésre álló – elsősorban német – szabályzatokra és a beérkező tapasztalatokra támaszkodunk, ugyanakkor ezek nem mindenben fedik a magyar Leopard 2A7HU sajátosságait, különösen az ELEK rendszer integrációja miatt. A német rendszerben például nem áll rendelkezésre ilyen adatgyűjtő és visszacsatoló képesség, így az ott alkalmazott normák eltérő technikai feltételekre épülnek. Célunk, hogy saját kiképzési segédleteket és normarendszert dolgozzunk ki, amelyet évente felülvizsgálunk és a tapasztalatok alapján pontosítunk. Nem kívánjuk az állományt olyan követelmények teljesítésére kényszeríteni, amelyek nem az adott eszköz valós működésére és hazai alkalmazási környezetére épülnek. Az adatvezérelt megközelítés biztosítja, hogy a normák reálisak, mérhetők és szakmailag megalapozottak legyenek.”

A másik századparancsnok, aki annak a 4 katonának az egyike, aki kiképzett az ELEK kezelésére, frappánsan jellemezte a berendezés hatékonyságát, egyben rávilágított a kiképzési rendszer progressziójára is: „Szauron szeme mindent lát! Itt nincs mellébeszélés; nem, az van, amit a konténerkezelő mond, hiszen mindent látni. A felvett anyagból a rendszer csinál egy mesterfájlt, ami azt jelenti, hogy a lényeges dolgokat automatikusan összevágja egy 5 perces filmmé. Látják az újoncok, mire képes a Tank, úgy ülnek bele, hogy fogalmuk van arról, mi történik az eszközben. Eddig a kiképzés úgy zajlott, hogy telephely, elméleti, majd gyakorlati végrehajtás, lőtér – bemondásos módszerrel. Jelenleg, elméleti felkészítés, majd gyakorlati, szimulátor (nemcsak szimulátor, hanem az alapvető eszközök bemutatása is), terepfoglalkozások. Ezzel a módszerrel a nulláról eljutni az első lövészetig akár 2 hét is lehet!”

Szerkesztőségünk nagyon kíváncsi volt arra is, hogy mi a harckocsizók véleménye az új technikáról, a Leopard 2A7HU-ról.

A századparancsnok a maga környezetére vetítette ki véleményét, szinte egy mondattal összefoglalta a lényeget: „Legegyszerűbben úgy lehetne ezt megfogalmazni, mintha az ember egyik napról a másikra átülne a régi Zsigulijából a legújabb Mercedes-Maybach „S” osztályú autóba! Ekkora előrelépést jelent a Leopard 2A7HU számunkra a T-72-eshez képest. Nem olyan régen még azzal róttuk a gyakorlótereket, és nagyon szerettük, nemcsak egyszerűsége, hanem a minket hozzá kötő emlékek miatt is. Ugyanakkor az új harckocsi teljesen új dimenziókat nyitott meg előttünk. Képesek vagyunk már bármely napszakban, időjárási viszonyoktól függetlenül a harcra. Mind manőverezőképesség, páncélvédelem és tűzerő tekintetében hatalmas ugrás az előző eszközhöz képest. Bízom benne, hogy hasonlóan sikeres, akár sikeresebb pályafutása lesz a Leopard 2A7HU harckocsinak, mint ami a T-72-esenek adatott meg.”

A harckocsiparancsnok testközeli élményeiből táplálkozva mesélt nekünk a harckocsijáról: „Az A7-est könnyebb fiatal fejjel megérteni, de a T-72 nagyon jó alapot adott, tényleg. A 7-esnél több dologra is oda kell figyelni parancsnokként. Sokkal több információ fut be, több helyről is – rádióból, kijelzőkből, kamerából jön vissza az információ –, koordinálni kell az embereim munkáját, de szerintem a 7-es, úgymond könnyebb sokkal, felhasználóbarát, mert, ha valamit elrontunk, azt egyből kiírja és leírja a megoldást is. A 72-esnél nem ez volt, az harapott. Ott mindent tudni kellett, különben nem lehetett csinálni semmit. Itt meg, a 7-esnél, ha a parancsnok szinte mindent tud, akkor menni fog a gép. Az A7-ben nagy segítség, hogy töltőkezelő van. Több van egy emberrel, így plusz egy emberrel többen tudunk dolgozni. Eddig, ahol 12 ember osztotta fel a munkát, ott most 16 van. Gépen belül jó, mert van egy plusz fő, megoszlik a figyelem, és ha már ketten vagytok, aki nagyon érzi a gépet, akkor már nagyon jó az egész. Ha tudják a kezelők, mit kell csinálni, akkor nekem csak a parancsnoki dolgokra kell odafigyelnem. Szerintem, ami a legjobb benne, az a tűzerő és a páncélvédelem, ami nagyon sokat javult a 4-eshez képest. Az ágyúcső hosszabb, ezért pontosabb is, illetve a páncél, ami kiegészült. Az aknavédelmi kiegészítés megjelent a 7-esen, az is nagy segítség. Úgy érzem, hogy könnyebb a kezelése, mint a 4-esé, már csak abból a szempontból is, hogy van benne klíma, ezért a kezelők nem lesznek rosszul, nem melegedünk túl, hanem ott a klíma és nagyon hosszú időt bent tudunk tölteni. A márciusi gyakorlaton 11 órát ültünk a gépben úgy, hogy nem másztunk ki. Az irányzó munkaterületén megjelent egy kis kijelző, és így nem kell teljesen befókuszálnia az irányzóműszerre, nem kell folyamatosan ott lennie a szemének az okulárén, hanem tudja nézni a kis kijelzőjét is, amin tudja nézni, hogy a PERI mit lát. És egy szűkebb helyen a parancsnok sokat tud segíteni, hogy a PERI-t ráhozza az ágyúra és az irányzó azon keresztül viszi végig a dolgait.”

Arról is megkérdeztük a Tankosokat, milyen kihívásokra számítanak 2026-ban. Nem meglepő módon, számos és nehéz munkát prognosztizálva ugyan, ám bizakodóan tekintenek erre az évre is.

A dandárparancsnok az üzemeltetési kihívásokat emelte ki: „Ami kihívást jelent, mindaz, amit eddig elmondtam gyakorlatilag, hiszen új képesség, sokkal nagyobb váltás volt ez, mint átülni egyik Tankból a másikba, és nekünk ezt minden szinten tanulni kell, az, hogy hogyan kell ezeket az eszközöket üzemben tartani. Itt ugye a flottamanagement, mint új kifejezés jött be nálunk, és egyre több tapasztalat van, viszont azért küzdünk természetes módon kihívásokkal, hiszen ez egy teljesen más rendszer, amit alkalmaznunk kell. A harckocsik vonatkozásában mindenképpen ki kell emelnem, hogy ez ténylegesen egy 21. századi eszköz, a kor minden vívmányával, ami mondjuk egy harckocsiból belefér pillanatnyilag, tehát a világ egyik legmodernebb harckocsijáról beszélünk. A katonáink büszkék arra, hogy ezzel az eszközzel dolgoznak, és mi tagadás, bennük van az a vagányság, ami egy Tankosban benne kell, hogy legyen.”

A zászlóaljparancsnok az összfegyvernemi együttműködés jelentőségét hangsúlyozta: „Az igazi kihívás számomra az összfegyvernemi harc magasabb szintre emelése. Korábban is együttműködtünk a páncélgránátosokkal és más fegyvernemekkel, azonban a Breakthrough 2025 gyakorlat során egyértelműen megmutatkozott, hogy a tüzérséggel és a páncélgránátos alegységekkel való együttműködésben még jelentős, eddig kiaknázatlan lehetőségek rejlenek. A legfontosabb feladat annak biztosítása, hogy a különböző zászlóaljak vezetési rendszerei olyan szinten integráltan működjenek, hogy bármely 21. századi technikai eszköz – bármilyen csoportosításban alkalmazva – hatékonyan illeszthető legyen a közös műveleti keretbe. Olyan vezetési struktúrát kell kialakítanunk, amely képes valamennyi fegyvernem harcának összehangolt irányítására. Ez a célkitűzés túlmutat egyetlen alegység felelősségén; több külső szereplő és szervezeti szint együttműködését igényli. Számomra az a valódi kihívás, hogy ezt a közös munkát úgy valósítsuk meg a többi alegységgel, hogy az együttműködésben rejlő maximális potenciált ki tudjuk használni. Ez jelenti a következő időszak szakmai fókuszát.”

A századparancsnok kettő területen látja a kihívásokat: „2026 legnagyobb kihívása az lesz, hogy esetleg nemzetközi környezetben kell megmérettetni magunkat, és megmutatni a többi nemzetnek azt, hogy milyen fából faragtak minket. Szerintem ez lesz a jövő évnek a legnagyobb kihívása. Illetve az, hogy magának a század harceljárásrendjében, meg a kötelékben hogyan tudunk egy műszaki átjárónyitó harcjárművet és egy rohamhidat beilleszteni.”

Végezetül kértük a harckocsizókat, mondjanak végszóként bármit, amit szeretnének megosztani az Olvasókkal. Válaszaik mély fegyvernemi szeretetről, elhivatottságról és bajtársiasságról árulkodtak, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a cikk címét is ezekből a mondatokból merítettük!

A zászlóaljparancsnok szavaiban határozott jövőkép és a katonáiba vetett bizalom tükröződött: „Van egy hároméves vízióm arról, hogyan fog kinézni a zászlóalj. Ez azonban nem kizárólag az én elképzelésem, hanem egy hosszú évek alatt kialakított, elődeim által is képviselt koncepció folytatása. Olyan állománystruktúrát és működési rendszert szeretnénk megvalósítani, amely valóban erőssé teszi a harckocsizászlóaljat. A célokat időszakokra, évekre bontottuk. A kiképzési követelményeket a hadműveleti feladatokhoz igazítva határoztam meg, összhangban azzal, amit az adott évben végre kell hajtanunk. Amire a legbüszkébb vagyok: az állománynak világosan meghatároztam a célt, kijelöltem a kereteket, a korlátozásokat és az irányelveket – a kiképzés megtervezésében azonban teljes szakmai szabadságot kaptak. Nem hiszek a mikromenedzsmentben. Ha mindent részletesen előírunk, az végrehajtható, de nem hozza ki az állományból a maximumot. Ha viszont világos célt és stabil kereteket adunk, azon belül proaktívan, önállóan tudják megtervezni a kiképzési blokkokat. Ennek az eredménye, hogy ma 15 harckocsival és 2 Wisenttel állunk itt, teljes feltöltöttséggel, minden biztonsági és jogszabályi előírás betartása mellett. Erre a módszerre vagyok a legbüszkébb. Az állomány saját munkájának eredményét látja viszont minden egyes lövészeten és gyakorlaton. A parancsnoki szándék megvalósul, miközben a végrehajtók is a saját elképzeléseiket, ötleteiket építik be a folyamatba. Ettől válnak valóban motiválttá – mert a siker az ő teljesítményükből születik. A harcászatban természetesen megvannak a korlátok és kötöttségek, végigmentünk a tervezési és ellenőrzési folyamatokon. Ez a feladatalapú vezetés lényege: világos cél, meghatározott keretek, önálló végrehajtás. Egy évvel ezelőtt sokan talán elérhetetlennek tartották volna azt a szintet, ahol ma állunk. A kitűzött cél ambiciózus volt, talán még az álmainknál is előrébb mutatott. Mégis sikerült elérnünk. A vízió egyik fontos lépcsőfoka megvalósult, ráadásul egy új szemlélettel megközelítve a kiképzést – és úgy tűnik, ez működik. A jövőben is ezen az úton kívánok haladni: elmélyülni a szakmában, átgondolni, kipróbálni, tesztelni az eljárásainkat, és ha szükséges, módosítani rajtuk. Bízom benne, hogy mire elérjük a teljes készenlétet, egy olyan zászlóalj fog itt állni, amely nemcsak nemzeti, hanem nemzetközi szinten is megállja a helyét. Mindez azonban nem egyetlen ember érdeme. Ez minden katona munkájának eredménye, aki ebben a zászlóaljban szolgál. Büszke vagyok mindannyiukra.”

A dandárparancsnok – aki valóban ismeri a katonáit, ahogy az ki is derült számunkra – a beosztottja gondolatmenetét egészítette ki: „Zárógondolatként én ráerősítenék a harckocsiparancsnok által elmondottakra; én ’94-ben kezdtem a katonai főiskolát, ’98-ban kezdtem hadnagyként, harckocsi szakaszparancsnokként és gyakorlatilag 2006-ig harckocsi alegységnél szolgáltam, századparancsnokként. 2006 az már lassan 20 éve volt, én a mai napig szoktam Tankkal álmodni. Az én álmaimban egyébként még a T-72-es szerepel és minden álmomban valamilyen kezelői beosztásban szerepelek.”

És vajon mit is mondhatott a harckocsiparancsnok, amivel a dandárparancsnok nemcsak egyetértett, hanem meg is erősített? Mindössze az általa gondolt, színtiszta őszinteséget: „Ez egy életérzés igazából. Nálunk már – komolyan mondom – szerintem csak a pilóták menőbbek. Azért bárhova mész ezzel, mit néznek meg? Ez (mutat a saját harckocsijára – a szerk.) megszólal magáért! Ez egy életérzés.”  

Ahogy maguktól a katonáktól hallhattuk, a harckocsizászlóalj felkészítése koncepcionálisan, a NATO elvekhez igazodva, a Magyar Honvédség lehetőségeihez adaptálva megkezdődött, és halad az elöljáró által meghatározott, elérendő cél felé.

Cikkünk második felében választ keresünk arra, hogy a megváltozott, komplex műveleti környezetben hogyan alkalmazható a harckocsi.

A beszerzett harckocsik mennyisége

Bizonyára sok Olvasóban felmerül(t) a kérdés, hogy elegendő mennyiségű-e a 44 darabos harckocsiállomány, valamint – a világban zajló fegyveres konfliktusok tapasztalatai alapján, a drónok térnyerése mellett – van-e egyáltalán jövője ennek a fegyvernemnek? Ezekre a kérdésekre válaszolni egyszerre könnyű és igazán komplex is.

A 44 darab Leopard 2A7HU harckocsi – az MH kötelékében – egy zászlóaljnyi erő. Igen, ez hadászati szempontból csekély mennyiségnek tűnhet. Azonban ennek a darabszámnak az előzetes kiszámítása nagyon sok tényezőből állt össze, amelyek közül most hármat érintek. A legfontosabbak Magyarország területi integritására vonatkozó katonai feladatok, az ország szövetségi rendszerében (NATO) vállalt kötelezettségek teljesítése, valamint a rendelkezésre álló gazdasági lehetőségek. Már az utóbbi kettő alapján is érthető, hogy az MH számára miért lehet elégséges a 44 darabos harckocsiállomány. De nézzük meg ezt közelebbről! Az ország előtt álló kihívások tükrében folyamatosan kiegészítésre kerülhetnek a részfeladatok, kiképzési rendszerek, amelyet hívhatunk adaptációnak, ami így folyamatosan változik a beérkezett haditechnika, a szervezeti változások, a beérkezett és feldolgozott nyílt és minősített információk (háborús tapasztalatok és más információk) stb. alapján. Erről nem tudok és nem is kívánok többet írni, azonban ne feledjük, hogy a korábbi hadseregfejlesztési elképzelésekben nem szerepeltek a harckocsicsapatok! Ezzel szemben – a NATO szövetségi rendszernek tett felajánlásunk részeként – mégis (igaz korábban) felállításra, majd az egyik legmodernebb típussal került átfegyverzésre a honvédség egyetlen harckocsizászlóalja. A szövetség részeként Magyarország, egy külső támadás esetén a NATO tagállamok egyénileg szükségesnek tartott és megszavazott védelmét élvezi (5. cikkely, a kollektív védelem elve), így – bízva a szövetség államainak tényleges segítségében – az MH feladata az agresszor térnyerésének megakadályozása a szövetséges segítség beérkezéséig (ezért esett a választás az interoperabilitásra is képes Leopard 2A7+ harckocsira).  Háború esetén, egy esetleges mozgósítási időszakról nem írok, mivel az szintén minősített, azonban azt érdemes megjegyezni, amennyiben nem érkezik az országba az esetleges veszteségek pótlásra további harckocsiállomány, akkor a rendszeresített zászlóalj képes kiszolgálni a már meglévő harceszközöket azok végleges veszteségéig. Financiálisan a szakma úgy számol, hogy egy negyedévszázados üzemeltetés esetében a harckocsik rendszerben tartása a harceszközök árának háromszorosába kerül. Gondoljunk bele, ez mekkora terhet jelent a nemzetgazdaságra – a cikkben most feltételezett – rendszerben tartás 25 esztendeje alatt! Több harckocsi esetén pedig ez a szám tovább emelkedne; márpedig a harckocsi nem olcsó harceszköz és azokra a kiképzett állományt, valamint a harctámogató és harckiszolgáló támogatóeszközöket, illetve infrastruktúrát is biztosítani szükséges!

Összefoglalva, azt gondolom, hogy a 44 darab harckocsi az ország gazdasági lehetőségeinek, a Honvédelmi és Haderőfejlesztési Program keretében beszerzett (beszerezni kívánt) és a már meglévő harceszközökkel együtt alkalmas alapfeladatának ellátására a NATO szövetségi rendszerén belül – kedvező politikai és hadműveleti (stratégiai) viszonyok között. Ne feledjük, hogy az ország gazdasági helyzete miatt évtizedekig nem volt lehetőség modern harceszközök (közöttük harckocsik) beszerzésére!

A harckocsik jövője

Az MH 44 darabos harckocsiflottája kapcsán sokan teszik fel a kérdést, hogy a progresszíven változó műveletei környezetben a harckocsizó fegyvernemnek egyáltalán van-e létjogosultsága? Kifejezetten a közelmúltban – főként a drónok térnyerésével, és tömeges alkalmazásuk eredményeként – sokan temették a harckocsizó fegyvernemet. Ugyanakkor ezt az igazán felületes megközelítést érdemes közelebbről megvizsgálni. 

A harckocsicsapatok elsődleges feladata – a védettségük és a manőverképességük kiaknázásával (összfegyvernemi és összhaderőnemi kötelék, azaz egy rendszer részeként) – az ellenség védelmének áttörése, a mélységben történő pusztítás, az adott harchelyzet megfordítása és/vagy stabilizálása a meglepetés, a sebesség és az ütőerő kombinációjával. Erre az erőre ma is szükség van, és holnap is szükség lesz. Végső soron ma is a gyalogos katona az, aki eldönti a csatát és elfoglalja a területet. A győzelmet pedig az vívja ki, aki a gyalogos katona támogatására a nagyobb ütőerőt (tűzerőt, csapásmérő erőt) tudja a kritikus, döntő pontra koncentrálni. Kivetítve, csak a(z összefegyvernemi kötelékben harcoló) páncélos csoportosításban rejlő védettség, mobilitás és csapásmérő erő képes a területet nemcsak elfoglalni, hanem meg is tartani. A drónok erre nem képesek. A jelenlegi fegyverrendszereket értékelve, egyedül a harckocsik képesek azt a csapás(sorozato)t elviselni, ami a harcoló gyalogosok támogatásához szükséges. Jelenleg a harckocsi nem váltható ki más fegyverrendszerrel, hanem támogatható más fegyverrendszerekkel.

Azt is fontosnak tartom megjegyezni, hogy az adott kötelék összetétele – a rendelkezésre álló harcérték mellett – minden esetben a harcfeladattól függ, tehát valóban nem mindig harckocsikra van szükség, de ha igen, akkor csakis azokra.

Jogosan merül fel a kérdés: amennyiben ez így van, akkor miért nem látjuk mindezt az orosz-ukrán háborúban? Noha számos területen folyik háború a világban, a figyelem az orosz-ukrán háborúra irányul, így ezt veszem alapul és próbálom megválaszolni ezt az igazán összetett kérdést! E témában szinte mindenki a drónok felemelkedése és a harckocsik alkalmatlanságának összefüggéséről beszél. Ám ez messze nem ilyen egyszerű és nem is teljesen igaz. Mielőtt folytatnám ennek bővebb kifejtését, fontosnak tartom összefoglalóan bemutatni a drónokat!

A pilóta nélküli légijármű (Unmanned Aerial Vehicle), röviden drón elnevezés mára inkább átalakult pilóta nélküli repülőgéprendszerré (Unmanned Aircraft System). Alapvetően két fajtáját alkalmazzák, a forgó- és a merevszárnyas drónokat. Természetesen, többféle módon is lehetséges a felosztásuk, ám ezek kifejtésére ebben az elemzésben nem vállalkozom. A drónok, alapfeladataikon túl számos egyéb képességgel is rendelkeznek (például jelátjátszás, jelerősség növelése, aknatelepítés stb.), most a páncélos hadviseléssel kapcsolatos feladataikkal kívánok foglalkozni. Ez alapján leginkább felderítésre, harc- és tűzvezetésre, valamint célok pusztítására alkalmazzák őket. A boltokban megvásárolható, polgári felhasználású, forgószárnyas drónok általánosan nem titkosítottak. (A rendvédelmi és katonai változatok általában azok.) Irányításuk rádiófrekvencián és 4/5G-s hálózaton történik, valamint száloptikai kábelen keresztül; hatótávolságuk ennek függvényében változik – rádiófrekvenciás irányítás mellett elérheti akár az 50 km-t is, 4/5G-s hálózat esetében a jeladó teljesítményétől függ, azonban ekkor az interferenciát okozó tényezők ezt jelentősen csökkenthetik, a száloptikás drónok jellemzően 3-15 km-es hatótávolsággal rendelkeznek. Mindegyiknek megvan az előnye és a hátránya egyaránt. A rádiófrekvenciás tűnhet a legkézenfekvőbb megoldásnak, ugyanakkor – mindannak ellenére, hogy egyedi gyártású jeladóval/jelvevővel és irányított antenna használatával is alkalmazzák – a legkönnyebben lehet zavarni az irányításra szolgáló jelet (rádióelektronikai úton). Az alapfrekvenciák 868 MHz – 5,8 GHz között változnak, ahol a 868 MHz a legnagyobb jelpenetrációval és a legnagyobb hatótávolsággal bír, azonban mégis kevésbé használatosak (nagyobb antennák szükségessége, kisebb sávszélesség, interferencia problémák stb.). Az 5,8 GHz frekvencián működő drón kiváló adatátviteli képességgel (nagyobb sávszélesség, kisebb jelkésés) bír, így például képátvitele lényegesen jobb, de a jelpenetráció és a hatótávolsága lényegesen szerényebb, ezért inkább optimális körülmények között, rövidebb távolságra használatos (például digitális FPV szemüvegek használatával). A száloptikás drónok esetében korlátozó tényező a különböző tereptárgyak, amelyekbe beleakadhat/elszakadhat az optikai kábel. Nyilvánvaló hátrányuk ellenére nagy előnyük, hogy nehezebben zavarhatók (például elektronika úton). Fontos, hogy kedvezőtlen időjárás esetén (például bármilyen csapadék) a polgári drónok elveszíthetik a látó-, így felderítő képességüket. Általában kettő fő szükséges az alkalmazásukhoz, drónkezelő és spotter. Előbbi repül az eszközzel, utóbbi figyeli a légköri viszonyokat, vizuálisan megfigyel, végrehajtja a rádióforgalmazást stb. Az orosz-ukrán háborúban összehangoltan, kötelékben tevékenykednek a drónkezelők. Az egyedileg gyártott FPV drónok képesek a legnagyobb sebességgel közlekedő harceszközök megsemmisítésére is. Olcsó (akár 100-500ezer forint), emiatt tömegesen rendelkezésre állhat. Akár manufaktúrálisan (a drónalkatrészek előzetes beszerzésével) nagy mennyiségben és gyorsan, egyedileg gyárthatók, nem beszélve a 3D nyomtatás adta lehetősségekről. A drónok ma már 3D nyomtatott alkatrészekből állhatnak/állnak, amelyek szinte azonnal és tömegesen reprodukálhatóvá teszik így azt. A harckocsik megsemmisítésére korlátozottan alkalmasak (ráadásul egy harckocsi biztos megsemmisítéséhez 3-5, de akár 12 sikeres becsapódás is szükséges), leginkább azt követően, hogy mozgásképtelenné válnak (és a kezelőszemélyzetük elhagyta őket). Egy jól felkészített FPV drónkezelő képzése – intenzív kiképzés esetén – egy/másfél hónap, emellett komoly gyakorlatot is igényel az effektív drónkezelés.

A merevszárnyas drónok alapvetően katonai felhasználásra tervezett eszközök, számos feladattal, így különböző kialakítással és méretben készülnek. A harcfelderítés (és más feladatok) szinte eltörpül(nek) az öngyilkos drónok által végrehajtott célpusztítás mellett. A merevszárnyú drónok magas hatásfokkal üzemelnek, ugyanakkor működtetésükhöz komoly infrastruktúra és felkészültség szükséges (egy drónkezelő képzése megközelítőleg 6 hónap és igen költséges). Nagyon drágák, példaként említve, a Zala-Lancet darabjának az ára közel 20-25 millió forint. Felhasználásuk éppen ezért nem kimondottan harckocsik ellen irányul. Noha az orosz csapatok presztízskérdésként kezelték a nyugati harceszközök (köztük a harckocsik) pusztítását, és ezért valóban szinte mindent meg is tettek, egy harckocsi biztos megsemmisítéséhez nem minden esetben elegendő a szállított 5 kg robbanóanyag, így akár 3-4 találat is szükséges hozzá, ami már önmagában minimum 60-80 millió forintos hadikiadás. Inkább infrastrukturális (vezetési pont) és tüzérségi eszközök – mint a legnagyobb pusztítást indikáló fegyverrendszerek – ellen célszerűbb bevetni őket. A merevszárnyas öngyilkos drónok kiemelten hatékony eszközök, a védekezés ellenük nehéz.

A drónok elleni védekezés két síkon zajlik; a dróndetektálás lehet akusztikus, elektronikai és optikai, amíg a drónelhárítás kinetikus (például lőszer, háló stb.), valamint elektronikus (zavarás, lefogás és eltérítés). Az orosz-ukrán háború gyakorlata alapján az előbbi (detektálás) inkább egy figyelmeztető eszköz, amely számos életet megmenthet, a második pedig (elhárítás) a frontvonalban tartózkodók legfőbb mentsvára.

Visszakanyarodva az orosz-ukrán háború, páncélosokat érintő, ezirányú tapasztalataira, a drónok legnagyobb hatása a ma (és feltehetően a jövő) harcterére, hogy képesek relatíve nagy távolságban (akár 50 km-ig) felderíteni az ellenség célpontjait, felvonulási, ellátási útvonalát stb. és azt hatékonyan támadni is. És a lényeg a harcfelderítésen van. A harckocsik tekintetében kiemelten lényeges, hogy a szétbontakozás előtt lehetővé teszik a páncéloscsoportosítás hatékony pusztítását, egyben láthatóvá válik a támadás várható iránya és ereje, amely további potenciális veszteséget indikálhat. A drónok technikai lehetőségei miatt (multispektrális figyelőberendezések) szinte mindent látnak és valós idejű harcvezetést tesznek lehetővé, amire egy felkészült és megfelelő harcértékkel rendelkező parancsnok hatékonyan képes reagálni az alárendeltségében lévő csapásmérő erővel.

Fontos tény, hogy a harctéren tartózkodó minden személyre (katonára) és (harc)eszközre veszélyt jelentenek a drónok. Nemcsak a harckocsikra. A nyilvánosan elérhető veszteségek pedig azt mutatják, hogy a drónokkal szembeni improvizált és tudatos védőeszközök alkalmazását követően a harckocsik túlélőképessége szignifikánsan megnőtt, azonban a gyengén páncélozott eszközöket és a védtelen katonákat továbbra is hatékonyan pusztítják a drónok. A harc során – a felderítés kiemelt fontossága mellett – a drón egyfajta csapásmérő támogatást jelent, ami nem helyettesíti a többi fegyvernemet (szakcsapatot), hanem – integrálódva az összfegyvernemi (összhaderőnemi) harcba – együttműködik a többi elemmel a sikeresebb harctevékenység elérése érdekében, azaz a fegyvernemek mellett és nem helyettük tevékenykedik. Tehát, – amennyiben merészen fogalmazhatok – mint önálló fegyvernem (szakcsapat) vesz részt a küzdelemben. A fenti folyamatot egyszerűen leírva, a drónok támogat(hat)ják a harckocsikat, ahogy a harckocsik támogatják a gyalogságot, azonban a harckocsik helyett nem tudják elfoglalni és megtartani a földterületet, mert arra csak a – gyalogosok mellett – a harckocsik képesek, a drónok nem. Ez egy hatalmas különbség, ami relevanciával bírhat a harckocsik jövőjét illetően. Összefoglalva, a drónok felemelkedése és a harckocsik temetése nem jár szükségszerűen együtt. A drónok alkalmazása pusztán a pusztítóképesség növeléséről szól, a harckocsiké pedig a győzelem kivívásáról…

A harckocsik oldaláról megvilágítva a kérdést, azt gondolom, most egy olyan időszakot élünk, amihez leginkább az 1973-as arab-izraeli háború tapasztalatainak sokkja hasonlítható. Noha akkor a kiegészítő reaktív és az összetett, kompozit páncélzat (NERA) bevezetése hozta el a megoldást a harckocsik túlélése érdekében, most azonban nem ilyen egyszerű a helyzet. A háború megvívásának generációs lépcsőjén járunk, ahol a gépesített csapatok alkalmazásának széleskörű átalakítása/alkalmazkodása kívánatos, azaz nemcsak technológiai, hanem harcászati és hadműveleti változásokat is követel a drónok ilyen mértékű elterjedése és sikeres használata miatt.  A harckocsi egy drága, de hatékony harceszköz, amelynek alkalmazása a hagyományos, mélységi manőverező harcból – az orosz-ukrán konfliktus vonatkozásában – átalakult egy elszigetelt, alapvetően védekező (aktív védekező), az új technológia által korlátozott harcászattá. Ez, ami ténylegesen veszélyeztetheti a harckocsi jövőjét, hiszen – ahogy fentebb tárgyaltuk – a harckocsik másra valók. A védelem áttöréséhez harceszközökre és katonákra van szükség, összfegyvernemi (összhaderőnemi) kötelékben – önjáró páncélozott tüzérségre, páncélozott műszaki csapatokra, csapatfelderítőkre stb., és ezeknek a csapatoknak a haditechnikája és harceljárásainak folyamatos modernizálására, azaz a (mélységi) manőverharc folyamatos fejlesztésére. E tekintetben az orosz és az ukrán csapatok egyaránt elavult képességekkel, emellett a sikeres manőverharchoz elégtelen haditechnikai eszközökkel rendelkeznek. A védelem megszervezése az erős oldaluk, a manőverharc nem. Márpedig katonák és harceszközök (azok üzemeltetése) nélkül nem tudnak sikeres harcot vívni.

Nem a harckocsikat érő dróntámadások a kritikusak. A páncélosok improvizált fizikai eszközökkel, elektronikai és aktív elhárítással, valamint a korábbi manőverharc megváltoztatásával védekeznek a drónok ellen. És relatíve hatásosan védekeznek. Sokan a táborilag készített kiegészítő védelmet félreértik; példaként említhetők a „teknős” gúnynevű, improvizált kiegészítő védelmet viselő harckocsik, amiket egy dobozszerű, alkalmi, táborilag kivitelezett, improvizatív megoldásokkal szereltek fel. Egy ilyen harckocsi elveszti minden releváns képességét (mozgékonyság és tűzerő) a védelem javára. Sokan viccesnek tartják ezt, pedig egy hatékony tábori megoldás a speciális feladatok (például átjárónyitás, felderítés stb.) végrehajtásához. Ezek a harckocsik általában aknataposó rendszert tolnak maguk előtt és valóban képesek a drón és tüzérségi csapások java részét elviselni. Általánosságban a mozgásban lévő harckocsik – megfelelő fizikai védelemmel – képesek ellenállni a forgószárnyas drónok jelentette fenyegetéseknek. Számos beszámoló és film bizonyítja a harckocsik ezirányú túlélőképességét.

A harckocsicsapatok fennállásuk óta komoly veszteséggel számolnak. A páncélosok elpusztítása (harcképtelenné tétele) megjelenésük óta prioritást kapott, és kap ma is. Ebben nincs semmi újdonság. Noha a nyugati és a keleti alkalmazásmód (a harcászati és hadműveleti különbségek miatt) eltér egymástól, mégis számos azonos típusjegyet visel magán. Megvizsgálva a hidegháborús időszakot, kitűnik a technológiai és a harcászati/hadműveleti alkalmazás különbözősége (itt nem tárgyalom a nyugati alkalmazás nemzetenkénti eltérését), ami viszont a drónokkal teli harcmezőn már nem mutat olyan nagy eltérést az alkalmazásban. Miért beszélünk a hidegháború időszakáról? Azért, mert az utolsó, klasszikus értelemben vett, valódi, a győzelem kivívásáig tartó, összhaderőnemi, manőverező, mélységi páncélos manőverharcot az 1991-es Öböl-háborúban láthattuk, ezt követően csak a 2003-ban induló Iraki háború (Operation Iraki Freedom) első taktusában, ami később, a harc jellegének változása miatt átalakult. Azóta a harckocsik nem vettek részt olyan harcfeladatokban, amelyek megkövetelték a páncélosokban rejlő kapacitások maradéktalan kiaknázását. Ez is közrejátszott abban, hogy számos állam nem fejlesztette ezirányú (harckocsi) képességeit, a csapatlégvédelem és más szakcsapatok mellett. Ilyen Oroszország is. Mindez párosult az orosz (harc)vezetési hibákkal és képzetlenséggel, valamint az ukránok találékonyságával, amely végül a ma látható felőrlő háború kialakulásához vezetett. Az orosz haderő olyan páncélosveszteséget szenvedett, főként a háború első szakaszában, aminek hatása szinte kizárta a további mélységi manőverező harcászatot. A drónok tömeges alkalmazása pedig ebben adott hatalmas lehetőséget az ukrán védőknek, hogy a képzetlen és a háború elején irreális veszteségeket szenvedő orosz páncélos (gépesített) kötelékeket meg tudják állítani és eltéríteni eredeti elgondolásuktól. Azt gondolom, az orosz-ukrán háború kezdeti szakaszában a páncélosok megfelelő (összfegyvernemi és összhaderőnemi kötelékben történő, tényleges) alkalmazása messze más eredményt mutatott volna…

További érdekes adalék a témában, hogy a rendelkezésre álló információk szerint a drónok közel 20%-a éri el sikeresen a célpontját. Érthető módon, jelenleg nem áll rendelkezésre relevánsnak tűnő, forrás erejű, nyilvánosan elérhető adat a háború egyetlen statisztikájáról sem, így a 20% becsapódó drón célban kifejtett hatását sem ismerjük. Elérhető források alapján (2025-ben) az ukrán csapatok átlagosan napi 3-400, az oroszok 200 körüli dróntámadást hajtottak végre, de előfordult a napi 1200 drónindítás is. Feltételezve, hogy az indított drónok 20%-a éri el célpontját, ez napi 60-80 (ukrán) és 40 (orosz) sikeres drónbecsapódást jelent, amelynek eredményeit nem ismerjük. Természetesen, ez a szám akár a rendelkezésre álló teljes drónkészlet erejéig is nőhet, amennyiben felfedeznek egy nagyobb páncélos csoportosítást, azonban mindezt kivetítve a közel 2000 km-es arcvonalra, már más megvilágításba helyezi a harckocsik alkalmazásának lehetőségeit. Meggyőződésem, hogy egy dinamikusan változó arcvonalon – függetlenül a jelenleg 20-50 km-es „szürke zónától” – a drónok sikeres bevetése lényegesen nehezebb feladat lenne.

Ezek alapján felmerül egy újabb kérdés; amennyiben mindez igaz, hogyan kivitelezhető a harckocsik sikeres harca a ma és a jövő csataterén? Azt gondolom – amint az fentebb is írtam –, hogy technológiai és harcászati/hadműveleti területeken szükséges változtatni a jelenlegi eljárásrendeken. A technológia részében növelni a páncélosok drónok elleni védelmét fizikai eszközökkel (amik ügyes tervezéssel a felülről támadó páncéltörő rakéták ellen is védelmet nyújthatnak), elektronikai védelemmel és multispektrális álcázással. Ugyanakkor, véleményem szerint a harckocsik jelenlegi harci tömege nem növelhető a továbbiakban, valamint az egyes rendszerek immár olyan térfogattöbbletet adnak a páncélosoknak, amely mára nem rentábilis. A harckocsik következő generációja – amely feltehetően a kezelőszemélyzet nélküli toronnyal szerelt kialakítás felé kanyarodhat el –, a meglévő túlélőképesség megtartása mellett (avagy azt növelve) könnyebb harci tömegű lesz és fegyverzetébe integrálásra kerül a cirkáló lőszer is. A cirkáló lőszerek nemcsak a drónok miatt szükségesek, hanem a harckocsi legnagyobb hiányosságát is kiküszöböli, mivel a nem látható célok hatékony pusztítására is alkalmassá válik. Itt egy picit megállnék a kezelőszemélyzet nélküli torony bevezetésénél, mivel ez a kialakítás több szempontból releváns. Sokan mindössze a kezelők védelmével hozzák összefüggésbe, azonban messze többről van szó. Az alapvető indok a harckocsi fő fegyverzete hatásfokának növelése, amely mára az űrméret növelésével érhető el. Az erősebb (azaz nagyobb űrméretű löveg) bevezetése a számvetett ellenség páncélvédelmének növekedése, valamint a harceljárásban fontos szerepet játszó távolságnyerés miatt fontos. A kezelőszemélyzet nélküli torony kialakítására pedig azért van szükség, mert a harckocsival szemben támasztott műveleti követelmények maradéktalanul nem teljesíthetők a jelenleg ismert technológiákkal, amennyiben a nagyobb űrméretű löveget telepítjük a toronyba. Röviden, jelenleg képtelenség a nagyobb löveggel szerelt, kezelőszemélyzettel működő harckocsitornyot mérnökileg megvalósítani, amely a harckocsi túlélőképességét garantálja. Visszatérve cikkünk tárgyára, harcászati és hadműveleti szempontból olyan állománytábla-módosításra van szükség, amely integrálja a páncélos kötelék elektronikai és fizikai (megsemmisítés), többlépcsős csapatlégvédelmét, emellett, már szakaszszinttől (felfelé) integrált dróneszközökkel rendelkezik. Emellett természetesen egységszinten támogatott drónvédelem támogatással bír. Röviden, nemcsak a drónvédelem teljes elérhető spektrumú integrálása a fontos, hanem a páncéloskötelék támadó/védekező műveletében a drónok célirányos, tudatos alkalmazása is. A kiképzést már most el kell kezdeni a drónok jövőbeli alkalmazására, egyben szocializálni a kezelőszemélyzeteket az ilyen környezetben történő harc megvívására (például zárt búvónyílásokkal történő harcvezetés és manőverek végrehajtása akár rossz látási viszonyok között is stb.)

Összefoglalva, azt gondolom, hogy a drónok sikere miatt egyelőre nem temetni kell a harckocsicsapatokat (páncélos kötelékeket), hanem drónok támogatásával alkalmazni őket. Röviden, a páncélosok kora még nem alkonyodik, hanem változik. És aki először alkalmazkodik ehhez a változáshoz, és megfelelően tudja harceljárásában alkalmazni a drónok adta kapacitásokat és a drónok elleni védelmet, az tudja kihasználni a páncélosokban rejlő, mélységi manőverharc teljes spektrumú erejét, ezáltal kivívni a győzelmet is.

Mielőtt összegeznénk cikkünket, egy érdekes összehasonlításra hívnám fel a figyelmet, amely a Leopard 2 harckocsicsalád túlélőképességét érinti. Közvetve, és mindössze egy aspektusból, de megerősíti az MH harckocsiválasztását. Egy lengyel elemző megvizsgálta az orosz-ukrán háborúban a Leopard 2 harckocsicsalád (59+ db Leopard 2A4, 21 db A6 és 10 db Strv. 122; összesen: ~98 db) és az amerikai relációjú M1A1 SA (31 db) Abrams (az Ausztrália által átadott 59 darab M1A1 AIM SA Abrams-eket nem elemzi) nyíltan elérhető veszteségeit, amelynek során arra a következtetésre jutott, hogy az M1A1 SA Abrams harckocsik 45%, amíg a Leopard 2 harckocsicsalád tagjai 31% végleges veszteséget szenvedtek úgy, hogy közel háromszor annyi érkezett a Leopard 2-esekből, és java részük az 1985-től gyártott Leopard 2A4 altípus. Az MH az egyik legmodernebb, így jobb túlélőképességű A7HU változattal rendelkezik. Noha ennek további elemzése számottevő érdeklődésre tarthat számot, erre talán majd egy másik cikkben vállalkozom.

A fentiek után szinte mindenkiben megfogalmazódik a kérdés, hogy akkor mindez hogyan hat(hat) ki a Magyar Honvédség egészére (benne a harckocsizó fegyvernemre)? Mint a világ összes hadserege, az MH is folyamatosan értékeli a világ háborúit és azok technológiai, harceljárásainak és számos más vetületének eredményeit és információit, így bizonyosan megkezdődött azok adaptálása a már említett főfeladatokba, illetve a kiképzési rendszerekbe, és a jövőbeli haditechnikai fejlesztések irányába is utat mutathat. Nyíltan látható, hogy a már sokszor emlegetett összfegyvernemi és összhaderőnemi kiképzés mellett integrálni szükséges a jelenleg rendelkezésre álló drónismereteket a harcászatba, és tudatosan készülni a kiképzések során az ilyen jellegű harc megvívására, párhuzamosan a technológia fejlődésével. Ne gondoljuk, hogy ez könnyű feladat! Szükséges kidolgozni az eljárásrendeket, azokat bevezetni a kiképzésbe, majd a kiképzési tapasztalatok alapján módosítani a harceljárást, végül minden kiképzési lépcsőbe azt bevezetni. Ez – ahogy maguk a harckocsizók is elmondták – hónapok, sőt, hosszú évek eredményeként tud megvalósulni. A logisztikai csapatok harceljárását is módosítani szükséges (kiemelten a saját erő védelme, azaz a harc minden oldalú biztosítása szempontjából), eközben megvizsgálni és integrálni a szállításra alkalmas drónokat, hiszen logisztikai támogatás nélkül – a modern harckocsik autonómiájának növekedését is beleértve – a legeredményesebb harceljárással harcoló páncéloskötelék is megállásra kényszerül, ami a harcfeladat feladásának, azaz a kudarcnak az első fázisa.

A harckocsicsapatoknak folytatnia szükséges az új technikára a felkészítést, expandálni a meglévő képzettséget és kiterjeszteni azt az új harceljárásban érintett fegyvernemek és szakcsapatok felé. Azt gondolom, a csapatfelderítés jelentősége nőni fog, ami a felderítő harcjárművek cirkáló lőszerekkel történő felszerelését eredményezi majd (például a KF41 Lynx páncélozott gyalogsági harcjárműbe, ekképp annak felderítő változatába is telepíthető cirkáló lőszer, megfelelő áttervezést követően). A számvetett ellenséggel szemben ki kell használni azokat a képességeket, amelyek rendelkezésre állnak a modern technika beérkezésével (például éjszaka, illetve rossz látási viszonyok közötti manőverharc kidolgozása és képzésbe illesztése stb.). Szükséges fizikai védelemmel ellátni a páncélosokat, amelyek megtervezése bonyolult a meglévő védelmi rendszerek és fegyverzet miatt, és azt szintén adaptálni szükséges a kiképzésbe. Szükséges megtanítani – már kisalegység szinten – a kötelékparancsnokoknak a rugalmas reagálás módszertanát. Mindezen gondolkodásmódot szükséges az oktatási (katonai iskolai) rendszerbe beépíteni. Noha most csak felületesen érintem a változást jelentő feladatokat, jól látható, hogy ez rövid idő alatt nem érhető el.

A haditechnikai fejlesztés szintén elengedhetetlen; és itt nemcsak a drónok beszerzéséről van szó. Infrastrukturálisan szükséges felkészülni az üzemeltetés kihívásaira (kiemelten a mozgó, tábori kiszolgálásra), valamint a harceljárások változása miatt a hiányzó csapásmérő erőt, valamint az azokat kiszolgáló szakcsapatokat fejleszteni szükséges (példaként említve az önjáró tábori precíziós és sorozatvető, illetve a páncélosköteléket követni képes önjáró páncélozott tüzérséget). Mindezek komoly terhet rónak a nemzetgazdaságra. Azt gondolom, hogy a fentiek mellett a legfontosabb a katonák és a társadalom közötti kapcsolat további építése! A társadalomnak, és az őket szolgáló honvédségnek közös érdeke az együttműködés, a kölcsönös megbecsülés és a tisztességes tájékoztatás. A polgárok részéről a toleráns megértés és az olykor bosszantó helyzetek kezelése szintén hatalmas előrelépést jelentene. Noha a sorkatonaság adta múlt ösvénye nem igazán kedvezett a katonák társadalmi megítélésének, őszintén bízom benne, hogy a megújuló honvédség képes a társadalommal együttműködve kivívni a polgárok teljes körű bizalmát, amely fellendíthetné a toborzást is.

Ehhez kapcsolódóan, végül, de nem utolsó sorban – bízom benne, minél több, fiatal Olvasóban – megfogalmazódik, hogy hogyan válhat valaki ma harckocsizóvá? Jelenleg 3 lehetőség adott erre, mindhárom más életpályát vetít maga elé. Aki tiszt szeretne lenni, Ő a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Karán folytatott BSc (főiskolai) tanulmányainak eredményes befejezését követően kerülhet a harckocsizók közé. Ez azonban nem jelenti azt, hogy biztosan harckocsizó beosztásba is helyezik, így előfordulhat, hogy végzettsége ellenére más területen kezdi meg tiszti pályafutását. Aki altiszt, avagy legénységi állománycsoportú kíván lenni, és katonaéveit a harckocsik között szeretné eltölteni, annak kettő lehetősége van; az egyik, hogy jelentkezik altisztképzésre, és az „Acélkocka” felkészítés keretén belül harckocsizóként szerez végzettséget. Ekkor harckocsiparancsnok – státusz hiányában a kezelőszemélyzet más tagja – válhat belőle, őrmesterként. A másik lehetőség, hogyha valaki már nem kíván igazán tanulmányokat folytatni, akkor a legénységi állománycsoport tagjaként válhat harckocsizóvá, és lehet irányzó, vezető, vagy töltőkezelő, a későbbiekben akár harckocsiparancsnok is. Ekkor vagy felkeresi a lakhelye szerinti legközelebbi toborzóirodát, vagy személyesen ellátogat Tatára, ahol toborzópont található (ez nem állandó nyitvatartású, itt telefonálni szükséges a toborzóponton feltüntetett telefonszámra és munkaidőben kimennek a jelentkezőhöz) és ott elmondja, hogy harckocsizó szeretne lenni. Ezt követően bevonul, megkapja az alapkiképzését, majd a harckocsizászlóaljhoz kerül. Ott felmérik, melyik beosztásra a legalkalmasabb, majd megkezdi a harckocsizó szakfelkészítését. Bármelyiket választja is a jelentkező, egy összetartó, vagány és zárt közösség tagja lehet, ahol maga a harckocsizászlóalj parancsnoka is őszintén fogadja, hiszen, ahogy mondta: „Aki Tankos akar lenni, annak köztünk a helye!”.

Végezetül egy örök érvényű idézettel zárnám gondolataimat; „az amatőrök a stratégiáról és a taktikáról, a profik a logisztikáról és a hadviselés fenntarthatóságáról beszélgetnek” (Robert H. Barrow tengerészgyalogos tábornok), azaz szabad megközelítésben – utalva a cikk kezdő mondatára – a beérkezett Leopard 2A7HU harckocsikkal az expozíció tehát adott, a tetőpontra figyelemmel vár a közönség…

A szerző ezúton mond köszönetet a Magyar Honvédségnek az interjúk elkészítésének engedélyezéséért!