Elavult a harckocsi? – Páncélosveszteségek Ukrajnában

Megdöbbenve tapasztalhattuk, hogy az Ukrajna ellen irányuló támadás kapcsán mennyi „mítosz” dőlt meg az orosz haderővel kapcsolatosan. Az egyik legnagyobb érdeklődést a harckocsik és a páncélozott harcjárművek nagyszámú elvesztése váltotta ki. E cikk keretében kísérletet teszek arra, hogy magyarázatot találjunk az orosz páncélosveszteségek okaira (nem elemzem a harckocsik egyéb harctevékenységét, hadműveleti és harcászati alkalmazását), egyszersmind tanulságot vonjunk le a jövő harckocsi csapataira vonatkozóan.

Mindenekelőtt fontos hangsúlyozni, hogy a jelen tanulmány egy hipotézis, tekintve, e sorok írásakor még nincsen megbízható forrás arra vonatkozóan, hogy milyen típusú harcjárműveket, milyen fegyverzettel és mekkora mértékben pusztítottak el az orosz-ukrán konfliktus során. Mindössze a felek hivatalos – tekintet nélkül túlzó – sajtóadataira, a közösségi oldalakon megosztott kép- és filmfelvételekre, valamint az egyes elemzők kutatási tapasztalataira támaszkodhatunk, amelyek, megfelelő forráskritika hiányában nem minősülhetnek primer forrásnak. A közösségi médiában látható kép- és hangfelvételek – amennyiben azokat vágatlanul közlik – hasznosak ugyan, de nem vonható le belőlük megalapozott következtetés. (A vágott filmfelvételek és a fényképek pedig nem minden esetben a valóságot tükrözik.) Emellett az üzemképtelenné vált (lerobbant), és/vagy a kezelők által hátrahagyott harckocsik száma sem ismert. Az „Oryx” internetes portál[1] ugyan kísérletet tesz ennek a közlésére, de sajnos ezt sem tekinthetjük teljesen megbízható forrásnak.

Történelmi tanulságok

Ahhoz, hogy megértsük, miért veszített az orosz haderő ilyen sok harckocsit, szükséges a múltba tekintenünk, megvizsgálni a harckocsik és a páncéltörő fegyverek (harckocsik pusztítására szolgáló fegyverrendszerek) párhuzamos fejlődését.

A brit harckocsik 1917-es, a nyugati hadszíntéren történt bemutatkozása sokkolta a német hadsereget, amely komoly harcászati, később hadműveleti sikerek formájában mutatkozott meg. A harckocsikkal szembeni, ténylegesen páncéltörő feladatokra kifejlesztett fegyver (csapatnem, harcászati eljárás) ekkor még nem létezett. Először a fronton kitalált fegyverzeti és harceljárásbéli kényszermegoldások, később pedig kifejezetten páncélelhárításra tervezett fegyverek, majd mindkét harcoló fél oldalán harckocsik jelentek meg. Ezek az újítások maguk után kellett, hogy vonják a kiképzési és harcászati elvek módosítását. Ugyanakkor fontos megemlíteni azt a tényt is, hogy a korai harckocsik technikai problémái kimagaslóan jelentősek voltak, több harckocsi el sem jutott az arcvonalig, vagy rövid időn belül technikai problémák miatt meg kellett állniuk. További érdekes adalék, hogy a német haderő több harckocsit zsákmányolt, mint amit gyártani tudott a háború során. Az első világháború ugyan véget ért a harckocsi csapatok kiteljesedése nélkül, azonban fontos megjegyezni, hogy ezek a tapasztalatok – igaz, mindig az adott korszak technikai színvonalának tükrében – újra és újra megismétlődnek.

A két világháború között számos nemzet szakembere vetette papírra elképzeléseit a harckocsik jövőbeli alkalmazásáról. Ma már tudjuk, hogy a német összfegyvernemi harc és haderőnemi együttműködés bizonyult a leghatékonyabbnak, amit sorra vett át megannyi fegyveres erő a maga képére formálva gazdasági, ipari, földrajzi és demográfiai, valamint stratégiai, hadászati és harcászati lehetőségei alapján.

A második világháborúban a harckocsik és a páncélos csapatok a fénykorukat élték mindannak ellenére, hogy sokkolóan nagyszámú harckocsi semmisült meg. Mint a szárazföldi haderőnem fő ütőereje, képes volt az ellenség szétzúzására az azóta is a harckocsi csapatokat jellemző – mindannyiszor vitákat generáló, ugyanakkor töretlenül axiómaként szolgáló – mozgékonyság, védettség és tűzerő képességek kapcsán. A harckocsik addig nem látott fejlődésen mentek keresztül, minden nemzet a maga képére formálta a harckocsiját és annak szerepét.

A német hadsereg – a szovjet Vörös Hadsereg nyomasztó páncélosfölénye végett – 1943 végétől kezdte használni a kézi, hátrasiklás nélküli, egyszer használatos páncéltörő eszközét, a Panzerfaustot és az újratölthető Panzerschrecket, amelyek lövedéke a kumulatív sugár segítségével képes volt a legvastagabb páncélzattal rendelkező harckocsi leküzdésére is. Előállításuk olcsó, a kiképzés relatíve egyszerű volt. Ugyanakkor ennek megjelenése megváltoztatta a páncélromboló gyalogság harcászatát, amely maga után vonta a páncélosok harcászatának, valamint állománytáblájuk megváltozását is.

Az amerikai hadsereg ezirányú tapasztalatairól fentmaradt összefoglaló munka beszámol arról, hogy a második világháború során az amerikai harckocsik

• 54%-a lövegtűztől;
• 20% aknarobbanástól;
• 13% technikai problémák miatt (nem ellenség tüzétől);
• 7,5% kumulatív fegyvertől (fontos megjegyezni, hogy a kézi páncélromboló fegyvereknek kedvező, beépített területen vívott harc miatt [1945. tavasza és utána] az összességében 7,5%-os veszteség – időszakosan ugyan, de jelentősen – 25-35%-ra ugrott;
• 5,5% egyéb (improvizatív) eszközöktől vált harcképtelenné.[2]

A fejlődéstörténet végéhez érve érdemes szólni arról, hogy az 1980-as évektől, nemcsak a gyalogság által alkalmazott páncéltörő rakéták – a mind modernebb páncélzatok bevezetésének köszönhetően –, azok pusztító hatása, hanem az irányítási rendszerük is jelentős fejlődésen esett át. A reaktív páncélzat megjelenésével immáron tandem (duplafejes) rakétákat gyártottak, amelynek első robbanása a reaktív páncélzatot semlegesítette, a második a mögötte elhelyezkedő főpáncélt rombolta. Az irányítási rendszer azért változott, mert a szovjetek újgenerációs, nehéz reaktív páncélzata jó eséllyel képes volt ellenállni az újabb rakéták szemből jövő (direkt) támadásainak, így a harckocsit, annak legvédtelenebb része felől, „fentről támadták”. Erre lentebb visszatérünk.

A fentiekből kitűnik, hogy a harckocsik megjelenése óta folyamatos technológiai „verseny” zajlik a védettség és a páncéltörő fegyverek között: az egyik tényező fejlődése szinte azonnal reakciót vált ki a másik fejlődésére, ezzel egyfajta ciklikusságot mutat. Most is egy ilyen ciklus csúcsán vagyunk, ahol a korszerű páncéltörő rakéták (és öngyilkos drónok) által okozott veszteségek elérik azt a lélektani határt, amely hamarosan az ellenük kifejlesztett hatékony védelmi rendszerek megjelenését fogja generálni.

Harckocsiveszteségek Ukrajnában

Az elemzés kapcsán kiemelten fontos a veszteségek osztályozása. Nem tudjuk, hogy az elvesztett harckocsik megsemmisültek-e (az állományból törölték-e ezeket), avagy javíthatók maradtak. Amennyiben az utóbbi, úgy kis-, közép-, vagy nagyjavítást igényelnek-e? Miért fontos ez? A technikai harcérték fenntartása érdekében – sok más mellett – a javító alegységek munkája is elengedhetetlen. A kis- és akár a középjavítás is megoldható a peremvonal mögött, tábori körülmények között, ugyanakkor az ipari kapacitással rendelkező javítóbázis telepítése már túlmutat a műveletekbe bevont zászlóalj-harccsoportok szintjén. A történelmi áttekintésben láthattuk, hogy a páncéltörő rakéta ugyan képes hatalmas pusztításra, ám a többi páncéltörő fegyverrendszer hatékonyságának arányát nem ismerjük! Az ukrán harckocsik és harcjárművek fő fegyverzetének tüzétől, aknáktól és más fegyverektől egyaránt megsemmisülhettek, vagy rongálódhattak az orosz páncélosok.

Vegyük tehát sorra a lehetséges okokat, amelyek az orosz harckocsiveszteségekhez vezettek!

A, Elégtelen harcvezetés, valamint az összhaderő- és fegyvernemi harc kudarca:

Az elemzés nyitányaként fontos megjegyezni, hogy a háború megindítása előtt a titkosszolgálati felderítés és az ebből eltervezett hadászati elgondolás hibái miatt alakult ki alapvetően Oroszország számára a kedvezőtlen helyzet! Az orosz vezetés el kívánta kerülni (minimalizálni) a hadműveletek során a polgári veszteségeket, emiatt – többek között – az orosz tüzérség nem használhatta ki csapásmérő erejét. A tüzérség háttérbe szorítása pedig hatalmas veszteséget indikált az urbanizált területeken bevetett gépesített csapatoknak, hiszen az eddig alkalmazott orosz harcászati eljárások zömmel a tüzérséggel erősen támogatott eljárásokra épültek. A légifölény hiányában a tüzérségnek kellett volna az ellenfelet olyan helyzetbe hozni, hogy az ne tudjon a harckocsik elleni harcra koncentrálni.

A történelem bebizonyította, hogy az egyes haderő- és fegyvernemek együttműködése nélkül nincs győzelem és az együttműködés hiányában csak hatalmas áldozatok árán lehet sikereket elérni. Az orosz vezetés nemhogy az egyes fegyver- és csapatnemek együttműködését nem tudta eddig hatékonyan megszervezni, de a haderőnemek közötti (elsősorban a szárazföldi csapatok és a légierő kooperációjára útján) összehangolt harctevékenységet irányítani sem. Emellett – nem tanulva az elmúlt időszak tapasztalataiból (Csecsenföld, Szíria, és legfőképpen a 2014 óta fennálló ukrán konfrontáció) – folyamatosan elköveti ugyanazokat a harcvezetési hibákat. Úgy gondolom, hogy ez az elsődleges oka a harckocsiveszteségek magas arányának!

A világhálón elérhető, vágatlan filmekben láthatjuk, hogy az egyes alegységparancsnokok a felderítést mellőzik, a szárnyak védelmét, a menetek biztosítását elhanyagolják és a tűzzel történő felderítést nem alkalmazzák. Egyes felvételeken látható, hogy megtámadásuk esetén úgy tűnik, mintha nem lenne alegység szintű harcvezetés és az egyes harcjárművek parancsnokai önállóan cselekednének. A felderítés hiányosságai és a híradórendszer elégtelensége nagymértékben hozzájárulnak – főként – a páncéltörő rakéták sikeréhez.

Maradva ennél a példánál, egy lesállásból végrehajtott páncéltörő rakétatámadás esetén a jól kiképzett és működő haditechnikával tevékenykedő felderítő (alegység) lokalizálja a támadót, továbbítja az adatokat, amennyiben képes és engedélyt kap rá, megtámadja (megsemmisíti, lefogja, megkerüli stb.). A megtámadott páncélosok parancsnoka a rendelkezésére álló lehetőségek alapján döntést hoz, hogy a kapott harcparancsa értelmében mit tegyen. Amennyiben rendelkezésére áll légitámogatás, úgy kéri; ennek hiánya esetén tüzérségi csapást rendel el a célpont(ok) pusztítására, ha van páncélozott gyalogsága, akkor azt is alkalmazhatja. A lehetőségek tárháza szinte végtelen, ugyanakkor elengedhetetlen a gyors és egyértelmű, rejtett kommunikáció (jól működő híradórendszer) útján történő, megelőző felderítésből táplálkozó harcvezetés és tűzzel való manőver. Természetesen a példa igencsak leegyszerűsített, tekintettel e cikk korlátozott terjedelmére. Ugyanakkor rámutat arra, hogy az adott hadműveleti feladatra szervezett harccsoport, kiképzett parancsnok és állomány által támogatott harceljárással sokkalta eredményesebb harcot lehet folytatni Ukrajnában a harcászati és hadászati sikerek elérése céljából. Noha az orosz haderő alapvetően zászlóalj-harccsoportokkal operál Ukrajnában, a harcvezetés elégtelensége miatt eredménytelenül. Az ukrán csapatok feltehetően átvették a NATO ezirányú harceljárásait és – láthatóan – jól is alkalmazzák.

A fentiek mellett fontos megjegyezni, hogy az orosz-ukrán háború jelenleg egy rendkívül széles arcvonalon zajló konfliktus és minden régiójában (hadműveleti irányban) – egy békeidőben működő, mozgósítás nélküli haderővel – lehetetlen fenntartani a sikeres támadáshoz szükséges erőfölényt és pusztító képességet. Emellett, pont ez a hosszú harcvonal ad lehetőséget az ukrán védőknek egy-egy megerősített szakaszon az erőkoncentrációból adódó sikeres támadásra, illetve a megerődített körletekben történő, hatékony védekezésre. A harckocsik szempontjából láthattuk, hogy az eddig vívott háború terepszakaszai nem voltak ideálisak a szétbontakozásra, az oszlopban közlekedő harcjárművek pedig lényegesen sebezhetőbbek. Ennek másik vetülete a helyismeret hiánya, valamint a terepviszonyok, amelyek a védőknek kedveznek.

Ide szeretném sorolni a légtérellenőrzés hiányát is, amely javarészt a fenti hiányosságok eredménye.    

Végezetül egy gondolat a drónokról; nincs rá adat, hogy az orosz fél mennyire vonja be a dróntechnológiát a hadműveleti- és harctevékenységekbe. Ugyanakkor fontos tényező ennek kapcsán, hogy voltaképpen mennyire képes megújulni, valamint befogadni és elsajátítani az orosz harcoló parancsnoki rendszer az új technológiákból eredő harceljárás változásokat? Azért nagyon fontos tényező ez, mert az orosz csapatok ismételten elkövették a múlt (harcvezetési) hibáit. Olybá’ tűnik, Csecsenföld sokkoló harckocsiveszteségei mögött meghúzódó okok ezek szerint már nem tanulságosak. Az ukrán konfliktus kapcsán szinte felsorolhatóak ugyanazok a hibák, amelyeket már számtalan elemző megírt 1995 óta. Sajnos, a Groznijban végbement harceljárás változás – amely végül brutálisan kegyetlennek, ugyanakkor eredményesnek bizonyult – a város pusztulásához vezetett…

B, Új generációs páncéltörő rakéták:

Mindenekelőtt érdemes tisztázni, hogy számos, különféle típusú páncéltörő rakéta tartozik az ukrán haderő arzenáljába, nemcsak a sajtó által preferált két nyugati változat. Ezek, a főként ex-szovjet gyártmányú eszközök (RPG-7 család, 9M111 Fagot, 9M113 Konkursz, 9M133 Kornet és 9M115 Metisz), valamint az ukrán fejlesztésű Stugna-P – megfelelő harcászati eljárással párosulva – ugyanúgy képesek az ellenséges harckocsik megsemmisítésére!

Raytheon/Lockheed Martin FGM-148, Javelin:

Az 1994 óta gyártott (1996 óta az amerikai hadsereg által rendszeresített) kézi, többfeladatú rakétarendszer[3] tandem kumulatív, (illetve az 2020-tól elérhető, F alváltozatnál többfeladatú) fejjel szerelt komplex, alapvetően páncélelhárító fegyver, amely 3 fő elemet tartalmaz: rakétavezérlő egység (amely a rendszerről leválasztva, önállóan is működik hőképalkotóval támogatott távcsőként), vetőcső és rakéta. Két módon képes tüzelni, közvetlen irányzással és „fentről támadva”. Hatótávolsága az előbbinél 65-2000, utóbbinál 150-2000 méter az igénybevételi szakutasítás szerint, azonban 2500 méterig alkalmazható a „Block-1” fejlesztéssel, ugyanakkor már 4000 méterre is sikeresen használták az amerikai csapatok. A mindösszesen 23,39 kg tömegű fegyver egy fő kezelő kialakítású, 30 másodpercen belül tűzkésszé tehető, ugyanakkor a rakéták töltését egy/két fő irányzóhelyettes segít(het)i a gyorsabb tűzkiváltás végett, ami 20 másodperc is lehet. A rakéta páncélátütő képessége hivatalosan nem ismert, a szakértők ~700-900mm homogén acélpáncél átütésére teszik. A 2000 méteres távolságot 14 másodperc alatt teszi meg, ezek alapján a sebessége ~500 km/h.

A Javelin három módban képes a tűzvezetésre:

1. nappali módban, 4x-es nagyítású céltávcső segítségével;
2. második generációs hőképalkotóval támogatott módban, 4x-es nagyítású céltávcső segítségével, nappal és éjszaka egyaránt;
3. második generációs hőképalkotóval támogatott módban, 9x-es nagyítású céltávcső segítségével, nappal és éjszaka egyaránt.

A Javelint úgy tervezték, hogy az indítás után az irányzónak nem kell foglalkoznia a rakétával, az infravörös keresővel ellátott fejjel szerelt rakéta a beprogramozott adatok szerint repül és semmisíti meg a célt. Találati és megsemmisítési valószínűsége szinte 100%-os. A rakétakomplexum alapvető működési módja a fentről támadás, amely harckocsik és páncélozott célok ellen a leghatékonyabb, ahol azok a legsebezhetőbbek. Közvetlen irányzást a bunkerek, épületek és helikopterek pusztítására használják. Indítás után, előre egy 25 méteres sugárban veszélyes az ott tartózkodókra nézve, ugyanakkor a másodlagos és harmadlagos távolságok 35 és 100 méter. Hátra a biztonsági zóna mindösszesen 5 méter.

Mindannak ellenére, hogy valóban egy kiváló fegyverrendszer, számos hiányossága is van a Javelin-nek, többek között:

• a konkurensekhez képest lassú töltési idő;
• a vezérlőegység irányzéka nem képes megkülönböztetni a 2000 méternél távolabbi célokat;
• viszonylag nagy biztonsági zóna;
• az éjjellátó berendezés hűtési ideje 2,5-3,5 perc;
• a céltávcső hűlési ideje körülbelül 10 másodperc;
• irányzáskor a por akadályozza a berendezést;
• az akkumulátor nem tölthető, élettartama 4 perc;
• a rakétablokk tömege 15,97 kg és relatíve nagy térfogatú;
• a tömege miatt nagyobb távolságok megtétele fárasztó a kezelő részére;
• az irányzónak vizuálisan látnia szükséges a célt;
• a kiképzés ideje két hét;
• drága, darabonkénti ára megközelítőleg 65 millió forint.

Külön szólni szeretnék a rakéta röppályaemelkedéséről, ami fentről támadó módban maximálisan 160, közvetlen irányzásnál 60 méter! A 18°-ban emelkedő rakéta néhány másodperc alatt eléri a röppálya legmagasabb pontját, majd lecsap a célpontra. Ez urbanizált környezetben komoly alkalmazási korlátozó tényező lehet.

Az Amerikai Egyesült Államok 5000 db rakétával támogatta eddig Ukrajnát (az átadott rakétavezérlők számáról nincs adat).

Saab NLAW (Next generation Light Anti-tank Weapon)[4]:

A 2002-ben kezdődött tervezésű, majd 2008. decemberétől a svéd és brit haderőknél rendszeresített kézi páncéltörő fegyver irányított kumulatív fejjel szerelt rakétával rendelkezik, amelynek páncélátütési képessége 500mm homogén acélpáncél. Az egy fő kezelő kialakítású, könnyű kezelhetőségű (a cég igazgatója szerint akár 1 óra alatt kiképezhető rá bárki), 12,5 kg tömegű, hatásos lőtávolsága 20-800 méter. Előnye, hogy a cél, annak azonosításától számított 8 másodpercen belül megsemmisíthető. Két módon képes tüzelni, közvetlen irányzással és fentről támadva. A rakéta sebessége 200m/s. Közvetlen irányzáskor a rakéta a céltávcsőben megirányzott célpontba csapódik. Fentről támadó módban az irányzó felderíti a célt, megirányozza a cél tetejét (a harckocsi tornyának tetőpáncélzatát), 3-6 másodpercig a követőt a célon tartja, amely önprogramozást követően rögzíti, majd a cél fölött felrobban a rakéta, amelynek a kumulatív harci része felülről semmisíti meg az eszközt. Találati és megsemmisítési valószínűsége – a gyártó szerint – 100%-os.

Az NLAW egy modern, magas hatásfokú, kiváló páncélelhárító rakéta, amely az európai hadszíntéren figyelemre méltó sikereket érhet el.

A brit vezetés 2615 darabot küldött eddig Ukrajnának, 2000 darabot a konfliktus előtt, márciusban további 615 darabot.

Az ukrán páncélelhárító taktika a 2014-es konfliktus előtt az egykori szovjet tematikát követte, páncéltörő tüzérosztályokba szerveződve, MT-12 „Rapira”, 100 mm-es, simacsövű páncéltörő ágyúval és páncéltörő rakétakomplexumokkal szerelve, konvencionális harcászati elvekkel. A lövész alegységekbe rajonként 1 kézi páncéltörő eszközzel számoltak. A háború megindulását követően a lövészrajokba 2-3 kézi páncéltörő rakétát szerveztek, emellett ún. harckocsielhárító csoportokat (anti-tank fire team) hoztak létre. Utóbbit láthattuk Csecsenföldön is például. Feltételezhető, hogy a 2014-től egyre inkább elsajátított nyugati harceljárás alapja a Hidegháborúban kifejlesztett NATO alap páncélelhárító lövésztaktika. A Javelin rakétákat szinte kizárólag lesállások tűztámogatására alkalmazzák, lehetőség szerint nyílt terepen. Nem nehéz kitalálni, hogy a leszállított rakéták birtokában Ukrajna a világ egyik legerősebb páncélelhárító kapacitással bíró országa lett, így könnyűszerrel képes egy-egy fő harcászati irányba megszervezni egy többlépcsős, mobil, akár 50-100 harckocsielhárító csoportot is tartalmazó védelmi terepszakaszt, amely – a többi fegyver- és csapatnem fegyverzete mellett – akár 150-300(!) páncéltörő rakétaindítót foglal magába! Ez pedig egy felkészült, jól kiképzett és vezetett szárazföldi csoportosításnak is komoly kihívás, nem beszélve arról, hogy rendelkezésre álló (és a logisztikailag folyamatosan biztosítható) rakétamennyiség miatt valóban lehetőségük van szinte minden célpontra rakétát vezetni.

A fentiek tükrében megérthető, hogy a háború kezdeti szakaszában az urbanizált területen lefolytatott hadműveletek során miért volt sokkoló az orosz csapatok páncélosvesztesége.

Látható, hogy amennyiben az orosz csapatfelderítés hatékonysága és a harcvezetés eredményes lenne, a páncéltörő rakéták lehetőségei csökkennének. Emellett az orosz harckocsik védelmének technológiai fejlesztése válasz lehet a fentebb tárgyalt kézi páncéltörő rakétákra. Szinte biztos, hogy az eddig zsákmányolt nyugati páncéltörő rakéták már az orosz mérnökök laborjaiban vannak, akik keresik az egyszerű passzív (mechanikai), valamint a költségesebb, aktív védelmi rendszer fejlesztésének lehetőségeit.

C, Az orosz harckocsik konstrukciós és technológiai hiányosságai:

Kiemelten fontos tényező, hogy az orosz-ukrán háborúban elsődlegesen alkalmazott harckocsik az 1960/70-es évekbeli szovjet harckocsiépítési koncepció modernizált változatai, amelyek alapvetően a konvencionális, tömeghadseregekkel zajló háború sikeres megvívására terveztek.

A szovjet harckocsitervezés egyik fontos mérföldköve volt a Hazánkban zajlott 1956-os forradalom és szabadságharc, amelynek során a brit titkosszolgálatnak sikerült felmérnie egy „zsákmányolt” T-54-es harckocsit. A brit szakemberek megállapították, hogy az akkori 20 fontos harckocsiágyú képtelen hatékonyan pusztítani a T-54-es frontpáncélzatát, ami az 1959-től széles körben elterjedt 105mm-es, L7 ágyú kifejlesztéséhez vezetett. Ugyanakkor a szovjet tervezőknek – az L7 löveg és az új, amerikai M60 és a brit Chieftain harckocsik megjelenésével – át kellett alakítaniuk a folyamatban lévő harckocsiprojekteket az elégtelen páncélvédelem és tűzerő miatt. Ezért történt kettő fontos technikai/technológiai váltás a szovjet harckocsikban. A közepes harckocsik számára előírt harcászat-technikai paraméterek keretein belül már nem lehetett a meglévő koncepcióval megoldani a további fejlesztéseket, így hatékonyabb (összetett) szendvicspáncélzatot, valamint – a tűzerő növelése érdekében erősebb löveget, így – automata töltőberendezést kaptak a jövő (még utoljára nevezzük őket) közepes harckocsijai, ami előbb a T-64, majd a T-72 és T-80 típusok rendszeresítéséhez vezetett. Ezeknek a harckocsiknak a modernebb alváltozatai (valamint a T-90-es) harcolnak az orosz-ukrán háborúban. Mindhárom harckocsi tűzereje, páncélvédelme és mozgékonysága nőtt a továbbfejlesztett altípusok bevezetésével, majd – a páncélvédelem növelésére – reaktív páncélzatot kaptak, hasonlót, mint a fentebb tárgyalt arab-izraeli háborúk tapasztalataként, elsőként az izraeli páncélosokra szerelt változat. A szovjet „nehéz” reaktív páncélzat a ’80-as évek végére már nemcsak a kumulatív, hanem a kinetikai energiát alkalmazó páncéltörő lövedékek ellen is védett. Ezeket a mai napig alkalmazzák az orosz csapatok Ukrajnában.

A cikk terjedelme miatt nem elemzem az Ukrajnában bevetett egyes orosz harckocsitípusok konkrét páncélvédelmét, ehelyett a következő rövid táblázatban foglalom össze azok védettségét:

Az orosz harckocsik kialakításában közös azok belső elrendezése (vezető-, küzdő- és motor/erőátviteli tér). A küzdőtérben, a torony alatt kapott helyet a forgó lőszertároló, amelyben 22 (T-72), 28 (T-80) darab osztott gránát fér el. A harckocsi több felfüggesztési pontján – a páncéltestben és a toronyban egyaránt – találhatóak a lőszerjavadalmazás (T-80 – 17, T-72 – 22 darab gránát, a párhuzamosított és légvédelmi nehézgéppuska, a személyi fegyverzet) fennmaradó részei. Már 1994/95-ben, a csecsenföldi háborúban bebizonyosodott, hogy a forgó lőszertárolón kívül tárolni a gránátokat kész öngyilkosság a harckocsi kezelőszemélyzetére nézve. További tapasztalat, hogy a forgó lőszertárolóban lévő gránátok és töltetek találata (sérülése) esetén azok robbanásához, a harckocsi felrobbanásához, megsemmisüléséhez vezet. Az 1980-as évek elejétől bevezetetett NATO harckocsik készenléti, a torony hátulján elhelyezett lőszertárolója ellenben úgy lett kialakítva, hogy robbanáskor kifelé robbanjanak, csökkentve a kezelőszemélyzet sérülésének esélyeit. Mindezek ellenére láthattuk 2017 elején, Al-Bab mellett, Szíriában, hogy a török Leopard2A4TR harckocsik között mekkora pusztítást végeztek az egykori szovjet tervezésű és gyártású páncéltörő rakéták. Ott is az elégtelen harcvezetés okán következett be ekkora mértékű pusztítás.

Megállapítható, hogy a ma harckocsijai szemből védenek, a felülről, oldalról és hátulról jövő támadások elhárítása páncélvédelemmel immáron nehezen, vagy nem kivitelezhető. Az orosz hadseregben alkalmazott szükségmegoldás, a torony tetejére szerelt rácsszerkezet széles körben nem terjedt el, illetve az azzal rendelkező harckocsik túlélési statisztikáit sem ismerjük.

Végezetül értetlenül állunk az előtt, hogy a közösségi médiában megosztott felvételek tanúsága szerint az orosz harckocsik reaktív páncélzata sok esetben nem robban becsapódáskor. Gondolhatnánk konstrukciós problémára, azonban igazolódott, hogy az orosz reaktív páncélzat megbízhatóan működik, amennyiben feltöltik robbanópanelekkel. Az Ukrajna ellen felvonultatott orosz haderő meghatározó része sorkatonákból áll. Feltételezhető, hogy ahogyan Csecsenföldön történt, a kezelőszemélyzet eladhatta a tölteteket, avagy pont emiatt nem osztották ki nekik. Bármelyik is legyen, sokkolóan beszédes a következménye…

Úgy gondolom, a napjainkban tomboló orosz-ukrán háború bebizonyította – hogy a gyenge harcvezetés ellenére – a páncéltörő rakéták vezetnek jelen pillanatban abban a „versenyben”, amely a védettség és a rakéták között folyamatosan zajlik. Tekintve, hogy a harckocsik tömege kezdi elérni a harcászat-technikai követelmények kritikus határát, a hagyományos páncélvédelem nem elegendő, így – akárcsak az 1973-as arab-izraeli háború után – vagy a páncélzat összetételében keresik a megoldást a mérnökök, avagy aktív védelmi rendszer kifejlesztésével oldják fel a jelenlegi helyzetet. Legyen bármilyen megoldás, az kiemelten fontos, mivel a harckocsikra szükség van és lesz a jövő harcmezőin is …

Ezért is lesz érdemes kielemezni a közelmúltban megjelenő BMPT-k és T-62-ek tevékenységét egy következő tanulmányban.

D, Logisztika:

Az orosz hadsereg logisztikai ellátása már akkor kudarcra volt ítélve, amikor a 3 irányból induló hadművelet tervezésekor a végrehajtásra 30-40 nap volt előirányozva. A közel 3 hónapja tartó konfliktus logisztikai felkészítése így már akkor elbukott, amikor az meg sem kezdődött. Ennek következményeként az orosz hadsereg logisztikai főnökét le is váltották. Ugyanakkor a fő hiba nem is ez volt, hanem – ismételten – a harcvezetés, hiszen a kialakult helyzetben meg kellett szervezni az utánpótlási vonalakat és azokat biztosítani. Szemmel láthatóan nem sikerült. Az aszimmetrikus hadviselés keretein belül ezeket a konvojokat az ukrán erők megtámadták és sikerrel pusztították, olyan mértékben, hogy – többek között – ez is hozzájárult az orosz csapatok mozgásának lelassításához, majd megállításához. Például itt érvényesültek az ukrán (főként nyugati) kézi páncéltörő rakéták és harcászatuk, valamint itt volt igencsak szemmel látható a harcvezetés hiányossága. Az orosz csapatok logisztikai rendje nem ismert pontosan előttem, így feltételezésekre bocsátkozhatok. Feltehetően hasonlatos a régi Varsói Szerződés rendszeréhez, alkalmazkodva a kor kihívásaihoz. (Kevésbé feltételezem, hogy a NATO DOS rendszerét vették volna át módosítva.) Amennyiben azzal számolunk, hogy egy orosz harckocsizászlóalj elvi szervezésben 31 harckocsiból áll, akkor az alkalmazott haditechnikai eszközöknek és az élelemnek 1+4 teljes javadalmazását szállítja magával. (A következő példában csak a harckocsikkal számolunk.) Ha a csecsen tapasztalatokat alkalmazzák, akkor a harckocsikban csak a forgó lőszertárolóban szállítanak lőszert, ami típustól függően 22 (T-72), vagy 28 (T-80) darab gránát. A teljes javadalmazásból a már így fennmaradó 22 (T-72), 17 (T-80) gránát (ami a 31 harckocsira számolva 527, 682 darab) és a géppuskák lőszereit stb. szállítását meg kell szervezni, nem beszélve a többi javadalmazásról. Márpedig a lőszerre, üzemanyagra és élelemre szükség van a harc megvívásához. Ehhez szükséges a szállító jármű, aminek a védelméről nem gondoskodnak az orosz parancsnokok. A példa – akárcsak az elemzés többi részénél – igencsak leegyszerűsített, de jól mutatja a kialakult helyzetet.

E, Technikai kiszolgálás:

Tekintve, szoros kapcsolatban áll a logisztikai ellátással, nem sok jót gondolhatunk e téren az orosz hadseregről. Biztos vagyok benne, hogy kiváló szakemberek szolgálnak e területen, azonban javítóanyag nélkül lehetetlen az eredményes munkavégzés. A kilőtt harckocsikból pedig – a hőmérsékletváltozással járó anyagszerkezeti változások miatt – korlátozva nyerhető ki javítóanyag.

Elavult a harckocsi?

Nem. Mindannak ellenére, hogy az elemzők szerint a ma és a jövő háborúit az agglomerációkkal kiegészített urbanizált környezetben vívják, a harckocsi hatékonyságának bázisát jelentő mozgékonyság, védettség és tűzerő hármasát nem tudja egyetlen szárazföldi technikai eszköz pótolni egy harceszközben, annak ellenére sem, hogy a harckocsi legnagyobb hiányossága a mai napig, hogy csak a látható célok pusztítására alkalmas. Kiváltani, az egyre magasabb harcértéket képviselő gyalogosokkal szintén nem lehet, nem beszélve arról, hogy mennyi gyalogos lenne képes kiváltani egy harckocsit? Azok kiképzése és fegyverzete mennyibe kerülne? Megéri ez bármelyik hadseregnek? Egyértelműen nemleges a válasz. A páncélosokra és a harckocsi csapatokra szükség volt és van a jövőben is, ugyanakkor tény, hogy a változó elvárások tükrében a technológiai fejlődésnek folyamatosnak szükséges lennie és az egyes kezelőszemélyzeteknek és (alegység)parancsnokoknak folyamatos tanulásra van szükségük, hogy a harckocsiban rejlő lehetőségeket az adott harctéren maximálisan ki tudják használni.   

Végső gondolatként ne feledjük, hogy a helyzetek gyors és éles váltakozásával jellemezhető összfegyvernemi harc vezetésének hibája nem egyenlő a harckocsi elavultságával és bukásával!

Az orosz-ukrán háború tapasztalatainak beépítése a jövő harckocsi csapatainak hadszervezésébe

Feltehetően minden haderő levonja a maga következtetéseit a konfliktus okán, ami szerencsével meg is fog jelenni a beszerzett és rendszeresíteni kívánt eszközökön, az azokra történő kiképzésen, valamint a technikai kiszolgáláson és a logisztikai rendszeren.

A fentiek okán vegyük sorra, hogy a jövő harckocsizói hogyan kamatoztathatják az orosz-ukrán háború tapasztalatait például – vegyük a jelenlegi egyik legfejlettebb harckocsit alapul – a Leopard 2A7 harckocsi kapcsán, egyben milyen változtatások javasolhatóak a hatékonyabb felkészülés (kiképzettség) érdekében:

a, az állománytábla módosításával beintegrálni a harckocsizászlóalj állományába olyan alegységeket, amelyek a felderítést elősegítik, és a harcvezetést biztosítják;

b, az oktatott harcászati eljárásrendek szükséges módosítása a harckocsi- és kötelékparancsnokok részére az újabb elemzések tükrében;

c, növelni az egyéni harcos és a kötelékkiképzést;

d, a kiképzés minőségének fejlesztése céljából beintegrálni az eszközszimulátor (pl.: Leopard 2 Advanced Turret Trainer), a konstruktív szimulátor (pl.: Beast system) és a valós szimulátor (pl.: SAAB BT-46) rendszereket;

e, tapasztalatfeldolgozás útján ajánlások a gépesített csapatok kiképzője irányába. Az a, – d, pontokban megfogalmazottakat kidolgozzák, majd rögzítik a harceljárási- és kiképzési utasításokban és normákban;

f, a lehetőségekhez mérten növelni a fegyvernemi és haderőnemi együttműködést előirányzó gyakorlatokat;

g, lehetőség szerint belépni olyan nemzetközi szervezetbe (pl.: LeoBen), amelynek tagjaként a Leopard 2 harckocsicsaládot alkalmazó hadseregek tapasztalatai és javaslatai mellett az eredeti gyártók gyári kapacitással rendelkező fejlesztőbázisa is segíti az alkalmazó országok Leopardjai technikai harcértékének fenntartását és fejlesztését.

Végezetül kísérletet teszek egy „új” alegység bemutatására, amely alkalmas lehet a jövő páncélosai harcának sikeres megvívásában.

Az új, „osztott harceljárásokat” alkalmazó önálló nehézalegység technikai harcértéke 4 darab Leopard 2 harckocsi és 4 darab nehéz gyalogsági harcjármű (ilyen lehet például egy gyalogosok szállítására átalakított harckocsialvázra integrált gyalogsági harcjármű torony, például Leopard vagy T-72 alvázon Lynx torony, amelyben a 35 mm-es gépágyú mellett többfeladatú fejjel szerelt rakétakomplexum, valamit automata gránátvető található). Utóbbi hiánya esetén 4 darab megerősített páncélzatú gyalogági harcjármű. Ugyanakkor alternatív megoldást, egyben kiterjesztett harcértéket nyújt egy harckocsialvázra telepített támogató harcjármű, azaz egy támogató harckocsi, amilyen például az orosz haderőben alkalmazott BMPT. Ennek az alegységnek az előnye, hogy nagy manőverezőkészség mellett hatalmas tűzerővel rendelkezik, képes számos harcfeladat önálló sikeres végrehajtására, ugyanakkor a teljes célfelülete nincs akkora kiterjedésű, hogy direkt módon tüzérségi csapást vezessenek rá. Saját felderítőképességét a gyalogsági harcjárművel szállított drónokkal erősíti meg. További önálló nehézalegységekkel kiegészítve a feladatok arányában harcértéke növelhető, ugyanakkor bontható részfeladatok esetén. Harcvezetése ugyanakkor komoly felkészültséget kíván, amelyre a legalkalmasabb az egyik gyalogsági harcjármű.

---

[1] lásd: https://www.oryxspioenkop.com/2022/02/attack-on-europe-documenting-equipment.html

[2] Survey of Allied Tank casualties in world war II, Technical Memorandum, ORO-T-117, Washington, 1951., 2-6. o.; digitális másolat a szerző birtokában. Az eredeti dokumentumban szereplő, 1945. tavaszi elterjedéshez megjegyezném, hogy már 1943. szeptemberben az első 8700 darabot kiszállították a harctérre, illetve összesen mintegy 8,3 millió darabot gyártottak. Az amerikai csapatok a jelentésben szereplő időszakban találkozhattak vele tömegesen.

[3] Hivatalos megnevezése: Javelin – Close Combat Missile System, Medium (szabad fordításban: Javelin – közepes hatótávolságú, közelharc rakétarendszer). TC 3-22.37 (FM 3-22.37) – igénybevételi szakutasítás, 2013. augusztus 13., Washington. Digitális másolat a szerző birtokában.

[4] Jelentése: új generációs, könnyű páncélelhárító fegyver